13. "MŰ? MUNKÁS"

A fiatal írók József Attila Köre 1982 szeptemberében Pécsett kétnapos tanácskozást szervezett azzal a céllal, hogy – szociológusok és olvasáskutatók közreműködésével – megvitassa irodalom és munkásosztály viszonyának, egymásra hatásának gyakran szóba hozott, de kielégítően eddig meg nem válaszolt kérdését (egyesek szerint ténylegesen nem is létező – vagy túlhaladott – álproblémáját). A vitában különböző nézetek konfrontálódtak, s ha végleges megoldások – természetesen – nem is születtek, kirajzolódtak egy tágabb megértés lehetőségei.

"...ebben az országban van négymillió munkás, hát négymilliónak meg kell maradni, mert ha nincs, akkor ki termeli az életet? Az ember termel, de őt is termelik, termelődik is. Olyanná, amilyen a munkája. Hallom megfogalmazódni az ellenérveket: igen, igen, de ez csak a partikularitás, és hogy a feladat éppen az, hogy a munkásságot ebből a partikularitásból kiemeljük, akár az irodalom segítségével... összes művelődési akciónk... azt a törekvésünket szolgálja, hogy a munkásságot rávegyük: arra az időre gondolkozzon értelmiségiként, váljon szellemi emberré... aztán menjen vissza a maga partikularitásába, mert anélkül hogyan is élhetne ott, ahol és úgy, ahogy él, és nekünk ki termelné meg az életet?... Viszont... ha nem nézem kritikusan az ő életüket is, akkor nem egy másik illúziót – egy sokkal hamisabbat – erősítek? Mert a másik lehetőség, fenntartás nélkül értéknek fogadni el a partikularitást, amiben élnek."

"A munkásirodalom... gyenge lábakon áll, és irodalmunk jobban polarizált, mint valaha... Amellett, hogy ezt a differenciálódást örömmel köszöntöm, mert hasznosnak és szükségesnak tartom, keresem azt a társadalmi tényzőt, körülményt, mellyel... magyarázható. Egyet találok, a szellemi és fizikai munka különválását... ez a gyakorlatban mindig az anyagi termelésben közvetlenül részt vevő emberek és a szellemi-irányító-kulturális tevékenység céljaira felszabadított... tevékenységű emberek valóságos különválását is jelenti. Vagyis általában nem úgy áll a dolog, mintha az utóbbiak szolgáltatnának kultúrát, emberképet, világszemléletet az előbbiek számára... legalább annyira érvényes... az anyagi termelésben lekötöttek törekvése arra, hogy saját kultúrát – második kultúrát –, saját emberképet alakítsanak ki... Az első kultúra logikus, tudományos. Emberképe racionális és tudatos: fogalomgazdag és tárgyszegény. Szerinte az embert ésszerűségek irányítják és kielégül a gondolkodásban... A második kultúrák mítoszban és analógiában gondolkodnak, a legkevésbé sem rendszerszerűen és módszeresen."

"Az ösztönösségnek, az érzelmek és indulatok őszinteségéből fakadó ihletnek nincsen túl nagy keletje az új irodalmi értékhierarchiában. A reflexió, az irónia, a groteszk analízis, a világ kultúrájának költői nyelvként való alkalmazása, a művészi formának szentelt növekvő figyelem, az artisztikus formaművészettől a kísérletező költészetig, ma a legvaskosabb népi lírában is utat tör magának. Olyan lírai poétika van ma kialakulóban a magyar líra uralkodó irányzataiban, amely a személyiség és a társadalom létező valósága felé fordul, és szakít azzal a lírával, amelyre a nemzet vagy az összemberi karizmatikus képviseletét bízták, amelynek monopóliuma volt a nemzeti sorskérdések kifejezése a magyar kultúrában."