15. BALASKÓ JENŐ: MINI CIKLON

Balaskó Jenő Pályakezdése után azoknak a fiatal költőknek a csoportjához csatlakozott, akiket a hazai neoavantgarde kezdeményezőiként, úttörő képviselőiként tartunk számon.

Balaskó avantgardizmusára jellemző, hogy 1. a költészeti hagyományból nőtt ki (beleértve a népköltészetet, a régi magyar költészetet és az első magyar avantgardista nemzedék tradícióit is); 2. hatott rá az új utakat kereső hazai és külföldi kortársi líra; 3. költői teljesítménye, a rokon példáktól ösztönözve is, természetes és önmagából kifejlesztett.

Most megjelenő első kötetét (hogy miért csak az első, utólag ne firtassuk) az 50-es évekvégétől a 70-es évek közepéig írt költeményeiből állította össze. Könyve így más értelemben ugyan, de szintén egyfajta "konzerv", ahogy egyébként – az új kontextusban olykor ironikus vagy groteszk jelentésűvé vált – szövegmontázsait nevezi. 

Gondolkodásán átszűrt személyes és pillanatnyi érzéseit általánosabb léthelyzetté, sorsállapottá lényegíti, poláris feszültségeket teremtve és feloldva, több szólamú szerkesztéssel, kontrapunktikus technikával. Ez emberi- költői alkatából is következik. "Szemérmesen rejtőzködő s a következő pillanatban robbanóan kemény és agresszív; már-már cinikus gondolatiságú avantgardizmus, de kifinomult poétika kultúrával és főhajtó hagyománytisztelettel" – írja erről utószavában Beke László. A lírai hagyomány magáévá hasonlításában is ellentétes pólusokat kapcsol össze (József Attila – Weöres Sándor, Pilinszky János – Juhász Ferenc), mint ahogy lépten-nyomon felesel verseiben tartalom és forma, stílus és mondanivaló, hogy a mű éppen ezáltal váljon karakterisztikussá, hitelessé.

"A tett és az álom nem testvérek többé." – írta egykor Baudelaire. Balaskóban is kettéhasad ábránd és valóság: "Mámorom a testvériség: / nincsen környező világom" – írja. "Mit akarsz ott, a bolyban, / forralt nyálban, tébolyban" – kérdezi Pilinszky KZ oratóriumának egy részletével összecsendülő versében; "Ki a vonzásokból!" – szólít fel egy másikban. Hogy aztán mégse izolálja magát az embernyájjal összefűző érzésektől, amelyeket mintha csak izzóbbá tenne az űri miliő; így lesz ő "Világon átbujdosó / A semmin átszerető", és egész lírájának talán legfőbb kulcsszava a "szeretet", nem kizáró ellentétben azzal a nemes indítékú utálattal, viszolygással, amely – éppen Weöres szerint – "alakot váltott szeretet", a megtisztító érzés, "aminek lelke van".