30. BÓDY GÁBOR: TÜZES ANGYAL / PSYCHO- TECHNIKUM AZAZ GULLIVER MINDENEKELŐTTI UTAZÁSA DIGITÁLIÁBAN

"Reménytelennek tűnt volna ugyanakkor arra törekedni, hogya forgatókönyvben explicit módon megjelenítsük azt a sűrű szövésű képi tárgyi háttérvásznat, amelyre a szereplők sorsát vetítjük... Ez annyira forgatási feladat – s függ is a forgatás körülményeitől –, hogy ha nem akartunk felesleges munkát végezni, be kellett érjük néhány utalással a forgatókönyvben... Ebből a szempontból a könyv olvasata az elképzelt film jelentéséhez képest szükségszerüen 'hiányos' – írja Bódy a Nárcisz és Psyché című film forgatókönyvének első változatához készült előszóban.

Mindenesetre e két forgatókönyvben a hiányt már nem tölti ki.

Utolsó két nagyfilmterve. Talán így nevezhetnénk e szövegeket, bár följegyzések tömege bizonyítja, hogy az írásban való önkifejezés egész életében fontos volt számára. Terjedelmileg is tekintélyes mennyiségű írás maradt utána. Novellistának indult, s "majdnem fölfedezték", mikor érdeklődése a film felé fordult. Legtöbb filmjének irodalmi alapmű volt a kiindulópontja, de nem illetődött meg az irodalomtól, nem is kedvelte különösképpen a készet. Irtózatosan el tudott szakadni mindentől elképzeléseinek megvalósítása érdekében.

Meg kellene figyelmesen vizsgálni, hogy a Tüzes angyal című forgatókönyv milyen viszonyban van Valerij Brjuszov eredetijével. A jelenben játszódó szállal kiegészített fő cselekmény mindenesetre ugyanazt célozza meg, amit a Nárcisz és Psyché és a Kutya éji dala. Brjuszov regénye is nyilvánvalóan azért volt alkalmas számára arra, hogy "kezelésbe vegye", mert a test és a lélek harcáról szól két egymással speciális viszonyban lévő alakzatban, melyeknek neve: férfi és nő.

"A boszorkányok munkájában nem hinni a legsúlyosabb eretnekség" – olvashatjuk egy 16. századi pápai bullában, ám a reneszánsz és a reformáció idejére a középkor babonái tudományágakká terebélyesedtek, a tudósok több mint húszat számláltak össze belőlük. A reneszánszig elért ember próbálta elnevezni lelki tartalmait, leírni belső élményeit. Filozófia is volt, és pszichológia: a démonok természete az ember természete. A nagy szemléleti váltás idején a középkorból kiemelkedő ember küzd önmagával, új érzéseivel az új érzékelésért. Régi fogalmak forognak, örvénylenek szenvedélyesen, egyre szenvedélyesebben az agyakban. Az ember átél valamit, s nem tudja, minek lássa. "Kepler megvédte anyját a boszorkányság vádjával szemben, de maga a vád ellen nem volt kifogása" – ecseteli a kort, melyben a regény játszódik az 1908-ban megjelent Tüzes angyal előszava. A századelő jelentős orosz irodalmi eseményének számító művet nevezték "kultúrtörténeti remekműnek", "klasszikus prózának", "a középkor ügyes hamisításának", "szecessziós történelmi regénynek", igaz, főhősnője Dosztojevszkij fergeteges, démonikus, "szégyentelen és szűzies" asszonyainak "utódja", "kínzó-szadista próbatételek kiagyalója" és istenfélő apáca, akinek környezetében jól érzik magukat az ördögök is. Tény, hogy az új, orosz-szovjet hitháborúk előestéjén fogalmazódott a szöveg. Megint csak nagy nyugtalanságok idején, mint azt tudjuk.

A 16. század egyik "hitetlen" tudósa, Johann Weyer elsők közt vallotta, hogy a boszorkányság nem más, mint sajátos betegség.

"Egyedül a rossz szellemek maradtak higgadtak ezen az éjszakán is, amelyek a révült mámorba, majd kimerültségbe esett új halandókból annyi energiát szedhettek le, amennyit csak képesek voltak felhabzsolni." Csakhogy ezt már a Psychotechnikumban olvashatjuk.

A két forgatókönyvet nemcsak az köti össze, hogy egyikből se lesz Bódy-film, hanem az ide-oda cikázó rossz szellemek is, és a fohászkodás a rettenetesen áhított, de egyre távolabb kerülő családi boldogság idill után.

A Psychotechnikum már magában a világegyetemi időben-térben játszódik. Ha a kozmológia tudománya szerint az univerzum anyaga mindenütt ugyanazon fajta részecskékből épül föl, akkor filozófiailag nincs különösebb értelme a százmilliárd galaxis közül egyikben található szintén százmilliárd naprendszer egyikének, azon belül is egy gömböcskének a terét-idejét állítani a középpontba. Bár a történet mégiscsak felénk tart. A barátságban, sőt az egész gulliveriádában csalódott Gull szerelmes lesz, és happy endet óhajt, így a Föld-idő-technika koordinátájában különben csak valamikor a harmadik évezredben játszódó történet végén megszületik egy 18. századi ír kisfiú, Jonathan, aki később Swift néven a Gulliver írója lesz. Kedves, szeretetteljes pillanat, habár egyúttal éreznünk kell, hogy arról is szó van, hogy az anyag a világmindenség fenségesen közömbös egyidejűségében új és új variációkban lép föl, hogy aztán széthulljon molekuláira, atomjaira, és szétszóródjon az egy-nagy térben. Mintha egy univerzumban szálló atom mesélné el a történetet, aki sok mindent megélt már, mindenfelé előfordult és elő fog fordulni.

Rettenetesen viszolygott attól, hogy filmrendező legyen. Csak filmrendező, aki csak filmeket rendez, bár nagy kedvvel, erős invencióval készített filmeket, amelyek közül némelyiket (pl. a Nárcisz és Psyché-t) pár hónap alatt a fönntartásaikat hangoztató napilap-kritikák és a forgalmazási nehézkesség ellenére is százezrek nézték meg. Tehát nem volt avantgárd kísérletező sem, szűk közönség számára érdekes, hatásos csodabogár. Csak ez sem volt. Mindjárt a személyisége, a személyes megjelenése elindította a hatást azokban, akik találkoztak vele. Úgy húszéves kora táján barátai Angyalnak is nevezték. Angyal, Tüzes Angyal, a Halál Angyala. Az angyalok ráforrtak az életére, de ezzel se kívánunk semmi különöset mondani. Élete mindig egy köz lankadatlan figyelme közepette folyt. Akármihez nyúlt, ez a köz reagáIt, így vagy úgy, hevesen vagy kevésbé hevesen, érdeklődést vagy elutasítást mutatva, megrándult. Legutoljára egy késhez nyúlt, és egy nagyra tágult köz, határon belül és túl följajdult és elnémult. Izgatottan és lefojtottan átélt valamit, de hogy mit? Egyszerre csak rengetegen úgy érezték, hogy itthagyta őket. Fiatal lányok és fiúk, akiknek alkalmuk nyílt valamikor, ekkor, akkor találkozni vele, járták a várost, s azon tépelődtek, rágódtak, hogy akkor most kinek fogják elmondani majd egyszer. De mit? Más ismeretlenek megrohanták a mozikat, hogy lássák, nem, nem egyszerűen csak a filmeket, nem egyszerűen csak azt, hogy mi maradt utána, mi volt, mert hát ez is benne foglaltatott a kíváncsiságban; hogy legalább azt lássák, ami maradt, de még inkább valaminek részese akart lenni az a sok néző, valaminek, ami sugárzott a filmekből, a filmeken túlról, a filmekben is megnyilatkozó, mögötte lévő és már nem lévő személyből. Mert sugárzanak ezek a filmek valamitől, amivel Bódy elérte azt, hogy olyan filmekhez, amelyek világviszonylatban meghökkentően, megdöbbentően, sőt zavaróan új látványt adtak, addig nem létezett, ezért eleinte inkább hihetetlen képek sorát vonultatták föl, szokatlanul nagyszámú nézőközönség verbuválódott. Megszületett volna az új közönségfilm Magyarországon, amely ráadásul iszonyúan művészi, kétségbevonhatatlan színvonal? Akik Magyarországon hivatalból ezt kérték számon, annyira nem ilyet vártak, hogy inkább tiltakoztak ellene, nem akarták fölismerni.
És egy olyan művészt, akinek ambíciója és bebizonyított képessége volt közönségfilmet magától értetődően művészi kalandként készíteni, csak ezt a képességét nem tudta és már nem tudja hosszú távon kifuttatni, akinek rejtélyes érzéke volt úgy tálalni szinte akármit, hogy olyan embereket is érdekeljen, akikről senki se föltételezte volna, kevesek számára érdekes és fontos avantgárd kísérletezőnek akarnak tekinteni, aki szükségszerűen lett elszigetelt, hát mit csináljunk vele!
Nem művész, nem jól mondom. Bódy nem volt művész. Nem arról van szó az ő esetében, hogy egy érdekes, időnként botrányos, végül pedig tragikus életű művész szükségszerűen fölkelti az érdeklődést, mert fölfordulást okoz, szenzációt jelent, kavarog körülötte a levegő. Csak művész sem volt. Valami új elnevezésre van szükségünk, ami talán egyáltalán nem új, hanem ősrégi vágy. Mint tíz éven át barátja és két filmben munkatársa állíthatom, hogy Bódy örökké dolgozott. Állandóan, folyamatosan, szünet nélkül, csak szem és lélek kellett hozzá, hogy fölismerjük. Időnként egyenesen lehetetlen volt fölismerni, úgy nézett ki a dolog, hogy hátat fordít mindennek, ami következne, amit mások munkaként fognak föl, átnéz hirtelen azon, amibe esetleg ő lovallt bele másokat. Nem, tényleg nem, akármilyen tágan értelmezzük a művész fogalmát, itt valami másról van szó. Máskülönben hogyan tudott volna a legbanálisabb, sőt legotrombább helyzetnek is valami zenét, szépséget adni, amit ugyebár máshol, máshogy szoktunk meg? Nem egyedüli jelenség ő, valljuk be. Ősrégi vágy, nem teljesen sikertelen, nem egészen beteljesületlen. Az életformává kitágított művészet korát elértük, túlhaladtuk. A létezés s annak megfogható, látható valósága, a test által sugallt, az élő emberi test által sugallt megnyilatkozás, formakeresés korát is elértük. A test korlátolt valóságának, funkcióinak, képességeinek feszegetése, szimbolikus, rituális túllépése publikum előtt is egy szenvedélyes közös vágy kifejeződése. A rítus középpontjában álló, fekvő, ugráló, tomboló személy, aki olykor a valóságban is megsebzi, fölgyújtja, esetleg meg is semmisíti magát, mondani akar valamit, amit a többiek értenek, ami számukra is egy lehetséges kifejezési forma, ha jobban szeretik is azt, amikor mások fejezik ki helyettük. Nem véletlen az, hogy Bódy, aki nem tudott beilleszkedni a játékfilmgyártás világiparába – habár a kultúrhierarchiában az őt leghíresebbé tevő tettei kétségtelenül a játékfilmjei, mint önkifejező személy egyelőre ezekkel terjeszkedik ki a legjobban, a legnagyobb térben –, hirtelen nagy érdeklődésseI fordult a videó felé. Az új technikában fölismerte az ősrégi s egyre merészebben követelőző vágy egy lehetséges kielégítését. A videónak többféle használata van, de ő ezt a lehetőséget célozta meg, mindjárt mozgalom is lett belőle. Kitörni a lét hagyományos csapdáiból, unalmából, közhelyes kényszervalóságából. Legyen már vége annak, hogy az ember létezése depresszióra és művészi alkotásra, ceremonikus fölívelésre és semmit se jelentő tengődésre, szépség nélküli erőlködésre, ügyeskedő züllésre és aztán egy kis kielégülésre szeletelődik föl! Fölismerte, hogy ez a mozgékony, perszonális objektiváló technika szolgálhatja a szent célt.

Ha az intimitás és az emelkedettség egyszerre lehet jelen, ha a technika segítségével kivetíthetjük magunk elé a léleknek és a képzeletnek a valóság jól ismert, trükkös és olyan, amilyen otrombaságából folytonosan kiszállni akaró vágy képeit, képzenéjét, létzenéjét, szépség-idő terét, akkor a lét egészebb lesz. Lehet, hogy a létezés idején egyszer végigömlik a szépség, egészen kitölti?

Lehet, hogy egyszer majd egészen miénk lesz az öröm, ami nélkül olyan nehéz a levés?

Bódy ennek az ősrégi vágynak a merész, könyörtelen hőse. Ne nevezzük művésznek, hiszen mindnyájan azok vagyunk! Azok a nézők – ők vannak többen, s nem véletlen, hogy túlnyomórészt húszévesek vagy még fiatalabbak, mert kezdetben mindent tisztábban, közvetlenebbül élünk át –, akik nem történetet, filmgondolatokat, filmnyelvet és egyebeket látnak a filmjeiben, hanem valahogy egy személyt keresnek, mert maguk is személyes élményként élik át a látványt, jobban érzik, miről van szó.

Egy közösség erejét vagy gyöngeségét mutatja az is, hogy milyen hősei vannak, sőt az is, hogy milyen módon születnek ezek a hősök, mennyi erő fecsérlődik el, hol hanyatlik le az akarat, hogy legyenek közös hősök, ha már voltak, ha már támadtak. A közösség saját magát méri föl, a saját lehetőségeit. Saját magát éli át, saját magát valósítja meg. Bódy személye, szerteágazó tevékenysége, hirtelen, meghökkentő kiszállása közülünk így is, úgy is, elindítja a folyamatot, máris elkezdődött. De elég már a tragikus halálból, kimerített téma! Elég már abból, hogy kényelemből, butaságbót követjük a közhelyek mutatta irányt! Mi vagyunk az önsorsrontó önszuggerálók. Hányingerem van már attól, hogy minden emberi pazarságot sunyítva, bólintva összeomlani lássunk, hogy átengedjük a sorsunk irányítását valami idegen és ellenséges erőnek, hogy átengedjük a kezdeményezést, mert aki itt "akar valamit", az belepusztul. Hátha nem is ezt akarjuk mondani. Hátha nem is ezt akarjuk hinni. Hátha az a plusz, az a gazdagság, hogy valaki maga az, akire mi csak rátekinthetünk már, mást is jelent. Elég már a barátok, szemtanúk hitelességéből! Abból a fölállásból, hogy halott és túlélő, úgyis mindig nagyjából ugyanaz sül ki.

A túlélő előnye evidens, nem kell azt szégyellni. Nem kell azt fitogtatni. :Élni érték, de nem biztos, hogy mindig jól értjük az öngyilkosok üzenetét. Hát persze, hogy ő meghalt, mi meg élünk. Nem kell annyira azonosulni vele, hogy a végén magunkat kelljen sajnálni, majd dupla csavarral szükségszerűvé magyarázni-keseregni az esetet.

A mi halálunk. A mi életünk.

Nem tragikus sorsú művész járta az utcáinkat, aki után ilyen-olyan filmek maradtak, hanem emeljük be az egészet, az élőt a kultúránkba, ha a lelkünkben úgyis benne van, mint szépség és riadalom, mint a más halála és zűrzavar.

Nem minden történetnek van a végén a tanulsága.

Nem azért mutatta nekünk pazarló szenvedéllyel, hogy mennyire él, hogy mi a földről elkívánkozás vágyát hitetlenkedve sémává egyszerűsítsük.

Ezután majd nekünk kell kitalálni, hogy merre jár.

Azoknak a fiataloknak az intim hallgatásából és mohó kíváncsiságából jön meg talán az ihlet, akik most még csak néznek csillogó szemmel és szédelegnek a hatások és halálok közt.

(Csaplár Vilmos: Előszó) 

A Tüzes angyalt Bódy Gábor 1983 őszén kezdte írni, a történet azonban már jóval előbb foglalkoztatta. A harmadik című, a Balázs Béla Stúdióban készült film egyik fő dallamává Prokofjev Tüzes angyalának Renáta-áriáját választotta. Prokofjev zenéjét a hatvanas években a rádióban hallotta és szerette meg. A hetvenes évek elején olvasta el Brjuszov regényét, de a regényt és Prokofjev zenéjét akkor még nem azonosította. Az évtized végén elhatározta a két anyag közös feldolgozását. Operafilmet akart készíteni. A nyugatnémet, operákkal foglalkozó UNITEL és a Psychét is gyártó HUNNIA Filmstúdió szerette volna tervét megvalósítani, ezért felkérték a forgatókönyv megírására, amivel 1984 őszére el is készült. Írás közben Bódy eltért az eredeti szándéktóI, az operafilmtől. A kísérőzene összeállítására – a prokofjevi motívumok alapján – Vidovszky Lászlót kérte fel. A film narratív, misztikus romantikus lett volna.
A Psychotechnikum Bódy utolsó nagyobb munkája. 1985 szeptember lO-én fejezte be, de még később is dolgozott a szöveg pontosításán. 1983-ban az NSZK Televízió kérte fel film készítésére. Bódy science fictiont javasolt egy, a hatvanas évek végén írt novellája alapján. A kész forgatókönyvvel rokon motívumok a Kozmikus szem című, leforgatott, de soha meg nem vágott filmjében és a Kutya éji dala című játékfilmjében is felfedezhetők. A Psychotechnikum forgatását, tanúsítja egy dokumentum – melyet a Filmkultúra 1986/2. száma közölt –, 1986 elején kezdte volna el. A forgatókönyv önéletrajzi ihletésű; ezt nyomatékosítja, hogy Bódy Gábor művét fiának ajánlotta.
(Csontos Sándor: Jegyzet)

Életrajz

1946. augusztus 30-án született Budapesten.

1960–64: Középiskolai tanulmányait az I. István Gimnáziumban végzi.

1964–71: Az ELTE filozófia-történelem szakán Szabad György történész és Zsilka János nyelvészprofesszorok vannak rá nagy hatással. Szakdolgozata: Egy film jelentésstruktúrájának vizsgálata. A filmi jelentés attribúciója (1971). Forgatókönyvíróként vagy asszisztensként működik közre a Három lányok, a Schléger Ágnes, a Vissza a városba és az Agitátorok című filmekben. Filmelméleti munkát folytat, szépirodalmi kísérletekkel jelentkezik.

1971: A Balázs Béla Stúdió tagja lesz, itt készíti első önálló filmjét (A harmadik. Kísérleti dokumentumfilm).

1971–75: A Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója, film- és tévérendezői szakon, Máriássy Félix osztályában. Itt készített vizsgafilmjei és tévéjátékai: Figalmazvány a féltékenységről, Cselédek, Tradicionális kábítószerünk, Az állatforgalminál, Hogyan verekedett meg Jappe és de Escobar után a világ, Apa és fiú.Színházat is rendez: Betegek, Cselédek.

1972: Előadásokat tart a filmnyelvről, tételeinek illusztrálására elkészíti a Vadászat kis rókára (szintaktikai csoportok) c. montázsfilmet; ekkor készül Ifivezetők c. filmje is.

1973: A BBS-ben megszervezi a Filmnyelvi sorozatot, a stúdió első kísérleti filmes projektjét; ennek keretében készíti el a Négy bagatellt (1972–75), majd operatőre Vidovszky László zeneszerző Aldrin c. kísérleti filmjének.

1975: Elkészíti diplomafilmjét, az Amerikai anzixot, amellyel elnyeri a mannheimi 25. Internationale Filmwoche legjobb első filmes alkotójának járó nagydíját és a magyar kritikusok díját; a filmet bemutatják Párizsban, Locarnóban, Figuera da Fozban, Edinburghban, Amszterdamban, Genovában, Seattle-ben, Berkeleyben, San Franciscoban, Chicagoban, Philadelphiában, New Yorkban, Frankfurtban, Hamburgban, Zágrábban és másutt. A MAFILM-hez kerül mint "művészeti ügyintéző".

1976: Oktatófilmet készít az Iskolatelevíziónak (Filmiskola), megalakítja a K/3 (Közművelődési Komplex Kutatások) nevű kísérleti filmcsoportot, és elkészíti a Pszichokozmoszok c. komputerfilmjét.

1977: Megszületik lánya, Zita. Elkészül első tévéfilmje, a Katonák. Elkezdi forgatni tudományos-fantasztikus kísérleti filmjét, a Kozmikus szemet, amely befejezetlen marad. Tanulmányt ír A fiatal magyar film útjaicímmel (Valóság).

1978: Második tévéfilmje, a Krétakör elnyeri a magyar tévékritikusok díját, Tímár Péterrel közös filmje, a Privát történelem pedig a filmkritikusokét. Az Edinburghi Filmfesztiválon előadást tart Total expanded címmel.

1979: Januárban elkezdi forgatni a Psychét.

1980: Nárcisz és Psyché (játékfilm 3 verzióban), Weöres Sándor műve nyomán írta Csaplár Vilmos és Bódy Gábor, Dobai Péter közreműködésével. A film az 1981-es Budapesti Játékfilmszemlén kiemelt díjat nyer, s még ez évben bemutatják Cannes-ban, Locarnóban, Figuera da Fozban, Sevillában, Mannheimban, San Franciscóban, ahol ugyancsak számos díjat nyer. Részt vesz Genovában A kísérleti film új aspektusai c. experimentális filmszemlén, Budapesten kezdeményezésére megalakul az első nemzetközi videomagazin, az INFERMENTAL. Létrehozza a MAFILM kísérleti szekcióját, néhány filmjével körutat tesz az USA-ban. – Feleségül veszi a Düsseldorfban élő történésznőt, későbbi munkatársát, Veronika Baksa-Soóst (Veruschka Bódy). Filmtanulmányokat készít Mozgástanulmányok 1880–1980 – Homage to Eadweard Muybridge címmel.

1981: Megszületik fia, Caspar-Maria Zoltán Leopard (Jonathan). Hamletet rendez (a mű tévéváltozatát megelőzve); előadásokat tart az ELTE Esztétika Tanszékén és a debreceni KLTE-n A film mint a nyelv megközelítése címmel. Kísérleti filmjeivel körutat tesz az NSZK-ban.

1982: A DAAD Berliner Künstlerprogram ösztöndíjasa. Szerkesztésében megjelenik az INFERMENTAL első kiadása, videókat készít (Die Geschwister – Testvérek; Der Dämon in Berlin – A démon Berlinben).

1982–83: Docens a nyugat-berlini Film- és Televízió Akadémián (DFFB). Szemináriumainak címe: Die kreative Schprache der Kinematographie (A filmkészítés kreatív nyelve), Das schöne Licht (A szép fény), Special effect, Computergesteuerte Bild- und Tonkompositionen (Komputervezérlésű kép- és hangkompozíciók). A DAAD Galerie megrendezi műveinek retrospektív kiállítását (rajzok, fotók, videók), egyidejűleg az Arsenalban filmjeit vetítik. Újabb videókat készít: Die Geisel (A túsz. Videodráma; De occulta philosophia, "philo-clip"). 1983-ban elkészül harmadik és utolsó nagyjátékfilmje, a Kutya éji dala, melynek ő maga a főszereplője; irányítja az INFERMENTAL III kiadását, és Ritterrüstung (lovagi fegyverzet) címmel készít videót.

1984: Megírja Tüzes angyal c. forgatókönyvét; Vancouverben dolgozik a Western Front, ill. a Video Inn Satellit Video Exchange ösztöndíjával. Itt forgatja A csábítás antológiája c. ciklusának részleteit. Videóit meghívják a Rio de Janeiro-i 1. Film- és Video-Biennáléra.

1985:Az Új videoműfajok programtervezetén és a Bauhaus-film előkészítésén dolgozik. A nyugat-berlini filmfesztiválon bemutatják A csábítás antológiája elkészült részleteit; megszületik a Dancing Eurynome (Eurynome tánca), amelyet az I. Tokiói Video-Biennálén mutatnak be; elkészül a Walzer (Novalis versére); a Kossuth Klubban bemutatja az E. M. A. N.-t (European Media Art New York), melynek résztvevő városai (Amszterdam, London, Brüsszel, Barcelona, Berlin, Róma, Lyon és Budapest) egyidejűleg mutatják be 1-1 órás videóantológiáját. Ez év szeptemberében befejezi filmregényét, a Psychotechnikumot; élete utolsó napjaiban az Új videoműfajokon és retrospektív bemutatójának tervén dolgozik.

1985. október 24-én meghal.

(A Bódy Gábor 1946–1985 – Életműbemutató alapján. Kiadta a Műcsarnok és a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága, szerkesztette Beke László és Peternák Miklós. Bp., 1987)