Bartók Imre: Eszkaton, összegzés, ok

KEDD
Az első, 2012-es JAK-táborom óta sokat töprengtem, vajon milyen elvek szerint választódnak ki a naplóírók. Leginkább úgy képzeltem el a dolgot, hogy egy bonyolult, sok szempontot figyelembe vevő és hónapokig tartó szelekciós folyamat végén az elnökség tagjai többórás vitatkozás után hozzák meg a döntésüket. Bármi is volt az eddigi gyakorlat, én hétfő kora este kapok egy levelet a szervezet elnökétől: „Szia, van egy jó ötletem! Nem akarsz naplót írni a táborban? Gyorsan válaszolj. Üdv, Ádám.”

A keddnek tehát komoly feladatokkal, egyúttal optimizmussal vágok neki. Talán már kevesen hittek benne, de megtörtént a csoda: ismét Szigligeten leszünk. Fájdalmasan korai ébredés, buszozás, és máris viszontlátjuk az ismerős épületet. A tavalyi tábor egyébként nem volt rossz, bár az atkáktól való jogos félelmében sokan a hazaérkezést követően kénytelenek voltak eltüzelni az összes ruhájukat, nem beszélve arról, hogy az étkeztetés is hagyott némi kívánnivalót maga után. A nomád kitérő után mindenesetre bizakodva néztünk elébe, hogy visszatérjünk közös irodalmi párolgásunk akolmelegébe: bemutatók, beszélgetések, és persze pingpong – vagyis nem, a félmilliárdos felújítás ugyanis, túl azon, hogy lecsökkentette a férőhelyek számát, azzal az egyetlen további eredménnyel járt, hogy a pingpongasztal megsemmisült. 
Vannak azonban, akiknek ilyen apróságok nem szegik kedvét. Tanúja vagyok például Nemes Z. Márió érkezésének, aki tavalyi csalódásélménye után – amikor is a balatonszemesi kocsma előtt azon lamentált, hogy, „elvették a dinoszauruszait” – idén elégedetten nyugtázza a status quo visszaállását. Huncut tekintetét végigjáratja az ismerős kerteken, oromzaton, teraszokon, arcán széles mosoly terül el, és annyit mond: „A jó hűbérúr, L. Simon László, visszaadta a kastélyomat”.
Garacziék a szomszédaink, érkezésükkor megmutatjuk egymásnak a szobáinkat, és megállapítjuk, hogy a várttal szemben a berendezésük korántsem azonos. Amíg mi egy kellemes dolgozóasztalt is kaptunk, ők nem rendelkeznek ilyesmivel, cserébe viszont két antik ülőalkalmatosság és egy bokáig érő asztalka invitálja őket társalkodásra. Valamit valamiért. 
A szobában ezen kívül hetyke kis Instavers-idézetek várnak. A minikönyvtári kölcsönzés lehetőségei is felcsigáznak, aztán az alagsori, másik könyvtárba belépve megilletődve lehunyom a szemem, és vakon leemelek egy könyvet: Jókai Anna, Feladat. A kötet kínzó élességgel idézi eszembe a következő napok teendőit: a napló mellett nem is annyira rövid szövegeket kell fordítanom Julia Lajta-Nováktól, a Re:verse fordítói workshopban mellém osztott osztrák szerzőtől. Valami azt súgja, ahogy annyi mindenhez, Jókai Anna ehhez is inspirációt adhatna, de olvasgatásra nincs idő, mert máris kezdődik a program.
Az első esemény Gaborják Ádám megnyitója. Mindig is érdekesnek találtam Ádám visszafogott, ugyanakkor érzékeny képzettársításokkal élő humorát. Ezúttal a Hamletből vett két idézet segítségével kapcsolja össze egymással a zoológiát és a művészi szuverenitás gondolatát. Rokonszenves sorait hipnotikus erejű képpel zárja: „Kinéztem az előttem elterülő Badacsonyra, és a fülem majdnem szétrepedt a flex és az ütvefúró zajától, amikor elsuhant előttem egy unikornis.”
Ezután zenés duó következik. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a nulladik napon találkozom a tábor által kínált legmeglepőbb irodalmi adaptációval, mindenesetre Borbély Szilárd sorainak – „A test színházra összerak és szétszed minden este” – Lana del Reyre hajazó feldolgozásában átütő erővel szólal meg valami puha, sötét, nonkonform idegenségtapasztalat. 
A szünetben Tompa Andrea és Szarka Zoltán hiába igyekszik lebeszélni Elemér gyereküket arról, hogy totemállatot készítsen a teraszon settenkedő házimacskából. Már most sejthető, hogy ez az állat – bocikolomppal húsos nyaka körül – fontos szereplője lesz a következő napoknak. Pásztázom a teraszon állókat, egyértelmű, hogy Kinga írja a másik naplót. 
Bevonulunk a nap záróakkordjára: R25. Tekintve, hogy az antológia résztvevői a rendszerváltás után születtek, Pion István kérdése – „Milyen emlékeitek vannak a rendszerváltásról?” – akarva-akaratlanul is az elméleti pszichológia egy még alig feltárt területe, nevezetesen a prenatális emlékezet lehetőségének problémája felé tereli a beszélgetést. A várakozásoknak megfelelően a generációs jelleget firtató további felvetésekre Fehér Renátónak vannak a leginkább kész válaszai, a többiek ezt a témát kevéssé érzik magukénak – megjegyzem, ebben semmi kivetnivalót nem látok –, ezzel együtt elhangzik egy-két érdekes megjegyzés: Kerber Balázs például kisebbfajta emlékezetpolitikai paradigmaváltást hajt végre, amikor a – valljuk meg, valóban kissé túlgondolt – Kacsamecsék-trauma helyére az Uborka című kabaréműsort állítja. 
A beszélgetés után meglát Bach Máté, és kezet szorít – emiatt pár perccel később el is sietek a szobámba jeges borogatásért és egy Advilért –, majd a köszöntés után huncut, kölykös, megkockáztatom: pajkos vigyorával megmutatja fél perce a könyvtárhelyiségben kattintott művét. A kép előterében jól kivehető a felirat: ”A könyvtárból tilos lopni”, mellette pedig Győrfi Kata, aki felszabadultan éppen a táskájába csúsztat egy kifestőkönyvnek látszó tárgyat.
Az akklimatizálódás összességében jól sikerül, mintha egy kicsit kevesen lennénk, bár az elején ez mindig így szokott lenni. Enervált kísérletet teszünk a szórakozásra, amit számomra a „Baszódjál meg KDNP” című dal sajnos idő előtt be is rekeszt, úgyhogy a recepció felé veszem az irányt, ahol kibontakozóban vannak a táborokra oly jellemző mély, átszellemült és alapos felkészültséget sugalló beszélgetések. Az R25-ös programról diskurálunk, majd a téma hamarosan egyéb politikai irányokat vesz. Szóba kerül a „dzsihádfigyelő” című elborult hírportál és általában a mozgalmi agresszió, majd pedig mindehhez kapcsolódva Kerber Balázs néhány megejtő Gábor Andor-sorral zárja az estét: „Reggel óta verek-vágok // kimerültem, kamerádok // ennyi rangos-gangos tettre // rágyújtok egy cigarettre.”
Szép zárszó. A szobában még egy kis munka, majd ájulás – de hol van még a vége?
SZERDA
Reggel 7-kor a recepción felcsendülő kedélyes ordibálásra ébredek. Visszaaludni nem tudok, úgyhogy kicsoszogok a kertbe, sőt egy váratlan gondolattól vezérelve még az arborétumig is elsétálok, ahol meglepetésemre Szenderák Bence már ezen a korai órán a Love me tendert dúdolja egy rododendronnak. Ezzel Bence karaktere újabb, érdekes színárnyalattal gazdagodik – egyúttal örülök annak, hogy idén őt is fontos segéderőként láthatjuk működni a táborban, továbbá, hogy megajándékozott bennünket a „kedélyeskedés” kifejezéssel. 
Bár még huszonnégy órája sem vagyunk itt, a reggelinél nyilvánvalóvá válik, hogy sokakban már az első éjszaka mély nyomokat hagyott. Bach Mátéval kávézom, és a naplóírói énemet leplezendő, lezser, unott stílusban érdeklődöm: „Máté, jó volt a tegnap estéd?” Ő belekortyol a kávéba, elnéz a messzeségbe, és azt feleli: „Tudod, néha eljön az a pillanat, amikor már csak megölelném az embereket.” Összerándul a gyomrom a félelemtől, és a szobámba menekülök.
Délelőtt elkezdődik a Re:verse workshop, amit idén Lesi Zoltán áldozatos szervezői tevékenysége hozott létre. Zolival az elmúlt egy-két évben már több kisebb, osztrák szerzők fordításával kapcsolatos közös munkánk volt. Túl azon, hogy mindent lelkiismeretesen és gondosan végez, a Bécs-Budapest tengelyen folytatott kultúraközvetítő tevékenysége nagyon fontos, vagy legalábbis nagyon fontosnak kellene lennie számunkra, fiatal magyar szerzők számára: a honi kultúra állagára való tekintettel létfontosságú, hogy valamiképpen a külföldi irodalmak felé is orientálódjunk.
Idén három hölgy érkezik, mindhárman szimpatikusak, és úgy tűnik, bármilyen fordítástechnikai kérdésről jól el lehet velük diskurálni. Julia, az én párom, lenyűgözően energikus, nekem már kifolyt a szemem, amikor két és fél óra munka után rámutat egy mondatomra a németben. Megnézem az eredetit: „Fabrizio testének alsó fele különös döccenéssel ér talajt, majd megmagyarázhatatlan okból megáll a helyén, vagyis olyan sajátos szögben csusszant le, hogy a kinyitott bendő, a kiomló belek megtámasztják a medencét, amely szeretőm mementójaként megáll, és belőle, mint a papok szigorú mutatóujjai, két irányba fut szét, mered felfelé a két láb.” Nézegetem a mondatot, valamikor tavaly ősszel írtam, én se nagyon értem, aztán Julia megkérdezi: „Imre, ne haragudj, esetleg megmutatnád, hogy is van ez?” Ebben a pillanatban megment az ebédet jelző kolompolás. 
Délután Amnesty International, a novelláskötet szimpatikus, bár kissé lelombozó, hogy a szervezet elnöke a konkrét könyvről csupán annyit mond: fogalma sincs a végeredmény minőségéről, ő nem ért az irodalomhoz –, mindenesetre módunk van eltöprengeni róla, hogy egy efféle projekt hogyan képes „hatni”, melyek egy mű „érvényesülésének” esztétikai, mediális, morális, szituatív stb. feltételei.
A program után laza futás szerveződik többekkel. Szigliget mindeddig teljességgel ismeretlen, varázslatos szegletei is megnyílnak előttem, közben érdeklődésemre Tompa Andrea a bekötőúton rövid előadást tart a kortárs színház itthoni helyzetéről, majd rokonszenvesen vall saját írói pozíciójáról és tapasztalatairól. Minden manír nélkül tartja fent outsiderségét – vagyis egy olyan helyzetet, amire titokban vagy nyíltan, de talán sokan áhítozunk.
A vacsora előtti spontán brainstorming során Márió kifejti, hogy mostanában leginkább egy „irodalmi testőrség” létrehozásának gondolata foglalkoztatja. Megkapó víziója szerint elsősorban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kortárs magyar irodalommal foglalkozó szemináriumairól lehetne rekrutálni jó karban lévő, a szerző személye és munkássága iránt egyaránt elkötelezett önkénteseket, akiket, miután sikerrel vették a szövegértelmezési feladatokat tartalmazó felvételi vizsgát, többek közt honoráriumbehajtásban, irodalmi tömegoszlatásban, és a veszélyes mértékű érdeklődést generáló dedikálások biztosítása során lehetne hasznosítani. Sokunk szeme felragyog, többeknek megered a fantáziája, a dörzsöltebbek különösen a honoráriumbehajtás kapcsán élénkülnek föl. A témáról eszembe jut, hogy egy ideje listát vezetek, ahová gondosan feljegyzem a különböző irodalmi személyekkel és intézményekkel kapcsolatos financiális élményeim. A fizet / nem fizet oszlopok között egyfajta nyomasztó, véget érni nem akaró abisszumként nyílik meg az a szürkezóna, ahol bizony komoly indulatokat is felkorbácsolni képes élőlények tenyésznek. Sokféle névvel illethetjük őket: „sunyik”, „áskálódók”, „undokok”, „lapítók”, „mismásolók”, „rusnyákok”, „hantázók” – a sor még hosszan folytatható. Javaslom: ne kegyelmezzünk a mismásolóknak. Szedjük össze magunkat, és éljünk úgy, hogy cselekedeteink maximája egyetlen áskálódó fenntartásához és újratermelődéséhez se járuljon hozzá.
Az esti program kisebb kuriózum, hiszen Fenyvesi Ottó és Domonkos István művészetével a táborlakók közül valószínűleg kevesebben és ritkábban találkoznak, találkozhattak. Inspiráló látni és hallani az avantgárd logika működését, és akár olyan triviális megfigyeléseket tenni, minthogy az elhangzott versek hosszúak. Manapság igen ritkán látni akár folyóiratban, akár a neten – ahol pedig hely lenne rá – hosszúverset. Mintha a líra is – ráadásul különösebb poétikai reflexió nélkül – magáévá tette volna a magyar prózát hosszú idő óta sújtó szikárságimperatívuszt, a szűkszavúság keserédes morálját. Annál izgalmasabb látni, hogy a kísérletező „felhabzás” és „szövegerjedés”, az ismétléses és/vagy halmozási eljárások, egyszerre számtalan reáliát, ugyanakkor szabadasszociációs technikákat is mozgósító művek milyen légies könnyedséggel képesek ritkás, de tiszta levegőjű esztétikai dimenziókat is elérni. A Domonkos által jegyzett „Kormányeltörésben” (1971) mindenesetre jelentős, újraolvasásra bőven érdemes szöveg. 
Sepsi Lászlóval hevenyészett kísérletet teszünk a holnap esti program átbeszélésére. Felvetem, hogy esetleg a hétórás esemény végén felvezethetném a Symposion Hybrid Realm-számát azzal, hogy felolvasom az oda írt rövid, bekezdésnyi szövegem. A válasz: „Minek, az csak egy geg.” Rongyolódásnak indult idegektől remegő hangon megkérdezem: „Mindenről ezt gondolod, amit írtam?” „Igen” - feleli együttérzően, és előzékenyen átnyújt egy csomag papírzsebkendőt, amire szükségem is lesz az arborétumban lezajlódó zokogórohamom során. 
Toporgok még ide-oda a főhelyszíneket a recepcióval összekötő folyosón, de lélekben már a homályra készülök. Az esti diszkó alatt aztán – ami egyébként elég pörgős és élménygazdag – a szokásos harc alakul ki a számokért. Örömteljes pillanatom, amikor felcsendül az általam választott Robbie Williams: Let Me Entertain You című dal. Meg is célzom a tánctér közepét, csakhogy valaki megelőz. Balajthy Ági elképesztő energiákat mozgósítva „őslánnyá” változik, másodpercek alatt megsemmisítve a közelben állók érzékeit. Amikor már azt hiszem, ebből a performatív csodából, akár a természeti fenségesből, kizárólag a biztonságos távolból részesülhetek, egyszer csak odaugrik hozzám, és közvetlenül a katartikus refrén előtt a fülembe ordítja: „Imi, tudod mit olvasok éppen? A Karamazov testvéreket!”
Ez ráadásul nem az este egyetlen, önismereti dimenzióval is szolgáló pillanata. Lanczkor Gábor egy órával később szintén megjelenik, és egy hasonlóan felfokozott pillanatban azt közli velem: „Látom, hogy dühös vagy a világra. Nem baj. Csak arra szeretnélek kérni, hogy legalább rám ne haragudj.” Ezután pogózunk egyet, és nyugovóra térünk.
CSÜTÖRTÖK
Az ébredés a tegnapihoz hasonlóan gyötrelmes. Megtermett férfiak diskurálnak az ajtó előtt, a tettetésnek azon az irritáló torokhangján, ami elvileg csak a jelen lévő másikhoz szól, valójában azonban százméteres körzetben mindenkiben rezonanciakatasztrófát gerjeszt. Bódult állapotban kirontok a szobából, és valami olyasmit mondok: „Uraim, megértem, hogy maguk korai népek, de nekem más fogalmaim vannak a nyaralásról.”
Visszaaludni ezután sem tudok, de amúgy is Julia novelláit kell fordítanom. Délelőtt aztán folytatjuk a fordítói munkát a workshopban. A szomszédos asztalnál meghallják, hogy éppen miről beszélgetünk. Isabella kedélyesen érdeklődik: „A ti szövegetekben is van kasztráció? A miénkben is.” Az osztrák szerzők egyébként bámulatosan visszafogottak, Julia nem is hallott David Cronenbergről, cserébe viszont fesztelenül részletezi a fallosz, pénisz stb. szavak német megfelelőinek konnotációit. Filigrán, tartózkodó attitűdje mellett külön örömöt lelek a 2003-as prágai versében, mely a várost ért árvizet követő pókinvázió tapasztalatairól szól. 
Ebéd után JAK-füzetek bemutatása következik. Első vagy másfeledik kötetes szerzőkkel ismerkedünk – Toroczkay András, Urbán Ákos, Fekete Richárd –, ígéretes alapanyaggal. Borsik Miklós eklektikus kérdezéstechnikája a térprobléma felé tereli a beszélgetést, amire Richárd lakonikusan válaszol: „Én már akkor megszédülök, ha kijövök a Mecsekből”.
Ezután „Ihlet, idegállapot, összművészet” – esélyes a JAK-táborok történetének legerősebb programcímére. Karafiáth Orsolya erélyes moderálása mellett Szőcs Petra és Sirokai Mátyás vallanak alkotói szokásaikról, az írás melletti tevékenységeik fontosságáról – ez Mátyás esetében a zenélés, Petránál a filmrendezés. A kacskaringós beszélgetésből kiderül, hogy Petra akkor sem festené szőkére a haját, ha Andy Vajna nyomatékosan erre biztatná, Mátyás pedig alaposan megtervezte az állása esetleges elvesztése utáni időket: Tandori-ruhamárkával és kocsmanyitással tartaná el gyermekeit, akik közül a nagyobb, Lóci, az egész beszélgetés alatt a székek melletti keskeny sávban poroszkál, néha megragad egy Révai-lexikont, és azt ismételgeti: „Én nagyon szeretem a könyveket.”
Némi késéssel megérkezik a beszélgetésre Czapáry Veronika, aki legszívesebben már kedden lejött volna, ám még el kellett készíteni egy lámpát – Veronika ugyanis írósága mellett ezúttal üvegművészként is bemutatkozik. Ez korántsem jelenti, hogy felhagyna a könyvírással, olyannyira nem, hogy továbbra is az elmúlt tíz évben kifejlesztett szimultán írástechnika elkötelezettje, és egyszerre olykor hét-nyolc regényen is dolgozik. Ha elhalálozna, hagyatékának gondozói előzetes becslése szerint hatmillió karakternyi kéziratot találnának a kompjúterén. 
Számomra ez a nap tartogatta a legtöbb személyes izgalmat, hiszen este eljő a Melting Books-beszélgetés, benne részben az írásommal – nem szeretek különösebben felolvasni, de bevallom, ezúttal élvezettel ízlelgettem kínrímeimet. A programban kissé félreérthetően jelent meg, hogy csak a Goebbels drámáról lesz szó, ugyanis szándékaink szerint ez nem annyira könyvbemutató, mint inkább általános beszélgetés volna az alternatív könyvkiadás, sőt az alternatív kultúra, az „underground” lehetőségeiről. A téma persze parttalan, de annál is inkább érdemes felvetni és leporolni számos idetartozó fogalmat, problémát. A JAK új sorozata, a Melting Books nem kisebb célt tűzött maga elé, minthogy egy kulturális hézagot befoltozzon, elfoglaljon egy félig-meddig ismeretlen területet – persze kétszáz könyvecske kinyomtatása apróságnak tűnhet, de a projekt mögött fontos elméleti-ideológiai megfontolások állnak, ráadásul ezek egyre szaporodnak. Ennek a fajta könyvkiadásnak a lényege elvben a kultúra, vagyis a kulturális termékek státusának és fétisjellegének kérdőre vonása. Nem lerombolásról vagy forradalomról van szó, nem a szegény „alternatívok” állnak szemben a gonosz mainstreammel – az itt megcélzott kultúrafogalom inkább a hálózatosság, a mellérendelés, a rizóma mellett elkötelezett.
Nem sokkal később Symposion-bemutató, ahol továbbszövődnek az itt megpengetett pókhúrok. Nemes Z. Márió írt egy nyolclábú „kiáltványt”, amelynek részeit képzőművészek és szerzők is megkapták továbbgondolásra. Az így létrejött lapszám, túl azon, hogy egyébként vizuálisan lenyűgöző, szintén „politikai” objektum. Márió eredeti szövegének, hasonlóan A hercegprímás elsírja magát című verseskötetének írásaihoz, rengeteg feltáratlan, rejtett rétege van, több teoretikus szempont mentén is olvasható, mégis, ezúttal úgy éreztem, hogy valóban egy, a szó klasszikus értelmében véve „kiáltványról” van szó. Vagyis ez a szöveg emberekhez szól, a maga sajátos stratégiájával meg akarja őket győzni valamiről, bátorítani, biztatni igyekszik őket – hogy mi ez a valami, az persze értelmezés kérdése, de maga a gesztus, az irodalmi kommunikáció egy nagyon is létező, de feledésbe merült stratégiája – legalábbis tanulságos.
Az este a szokásos mederben folytatódik. A bulik egyre jobbak, tudat- és halmazállapotunk folyamatosan módosul. A delírium egy emelkedett pillanatában Borsik Miklós szavai jutnak eszembe, aki így összegezte, illetve írta újra József Attila Tiszta szívvel című költeményét: „Nem ettem, ölni fogok.”
PÉNTEK
Amortizáció. Még az előző nap délután elcsúsztam a lépcsőn, és úgy estem a jobb kezemre, hogy a gyűrűsujjam bedagadt. Aztán ma valamikor álmomban a lábam szolidaritást vállalt a kezemmel, ugyanis reggel arra ébredek, hogy a jobb lábamon is bedagadt ugyanaz az ujj, mint a kezemen. Amikor erről beszámolok másoknak, ismét szembesülök az univerzum egyik legsúlyosabb, gyerekkorom óta foglalkoztató rejtélyével: a lábujjakat is ugyanúgy nevezzük, nevezhetjük-e meg, mint a kezünk ujjait, vagy csupán sorszámmal hivatkozunk rájuk? Az első megoldás abszurd, hiszen a lábujjat „mutatóujjnak” nevezni morfológiai zavarodottságot feltételez, a második megoldásban ezzel szemben van valami megalázó. Bárhogyan is, nincs helye, és főként nincs ideje az önsajnálatnak: Lesi Zoli 10 óra 3 perckor telefonál: „Jó lenne, ha részt vennél a workshopon.” Elszégyellem magam, és bicegve, dehidratálva, feketéket harákolva kitámolygok a teraszra, ahol már javában folyik a munka. 
Hamar kiderül, hogy nem csak engem értek csapások – „Nagyon rossz a gyomrom”, mondja Fenyvesi Orsi a „Begründungszusammang” kifejezés fordítási problémái kapcsán. Megértem a gondjait, tényleg szokatlan, egyúttal üdítő, hogy osztrák szerzője görög filozófiai fogalmakat és olyan kifejezéseket használ egy versben, mint például a „megalapozási összefüggés”. Kollégáink gond nélkül bírják a strapát. A felkelő nap sarlókaréja alatt Maria kedvesen mosolyogva megkérdezi, „Imre, te szereted a sorozatgyilkosokat?” Megriadok, hogy napról napra torzuló fiziognómiám elérte azt a pontot, amikor lelki működéseim teljességgel transzparenssé váltak. Sarokba szorítva érzem magam, de már úgyis minden, úgyhogy végül annyit válaszolok: „Igen”. 
A délután első programja irodalompolitikai kérdésekkel foglalkozik. Renátó, Gács Anna és a Schein Gábor helyére beugró Gaborják Ádám is számos fontos pontot érint, majdnem mindennel egyetértek, ami elhangzik – kiemelném Renátó gondolatait a túlságosan rutinszerűvé és üressé váló magán- és közfelháborodás veszélyéről, továbbá Anna megjegyzését a „kis kompromisszumok” veszélyességéről – ezzel együtt a számomra legfontosabb megszólalás ezen a délutánon Mán-Várhegyi Rékától érkezik. Ki mit csinál, ki hova megy, mitől határolódik el, mit ítél el stb. – Nehéz, sokak számára sok sérelemmel járó kérdésekről van szó, ugyanakkor Rékával egyetértve szerintem is le kell szögeznünk: jelenlegi helyzetünk igencsak súlyos. Egy összeomlás szélén lévő országban élünk, ahol sokak számára lassan már a sivár szürkeség, az említett kis kompromisszumokkal teli vegetáció jelenti a legbiztatóbb jövőképet. Hogy kinek mi a viszonya a tokaji írótáborhoz, ahol Balogh Emberminiszter a „maga kedves, közvetlen stílusában” elmondja, mit vár a kormány az íróktól –, hogy mindehhez kinek mi a viszonya, az persze lehet magánügy, mindenesetre, JAK-tagokként törekednünk kellene arra, hogy minél alaposabban tájékozódjunk ezekben a kérdésekben (kezdve azzal, hogy mégis miért lépett ki lényegében minden jelentős szerző az Írószövetségből 2004-ben), adott esetben pedig önérzeteskedés helyett fontos volna felülvizsgálni saját korábbi álláspontjainkat, talán nem kellő körültekintéssel meghozott döntéseinket. 
Délután megérkezik régi pingpongbarátom, Németh Zoltán. Ölelésre tárt karokkal vág át a mezőn, nekem pedig átfut a fejemen egy emlékezetes sora: „Késsel végzett a családjával / de volt, akit esernyővel vert agyon.” Németh Gábor a pingpongszituáció, pontosabban annak hiánya kapcsán indítványozza, hogy testületileg kérvényezzünk az EMMI-től egy pingpongasztalt, tekintettel a magyar-kínai gazdasági és kulturális kapcsolatok megerősítésére. 
A következő beszélgetés: foci. Kiss Tibor Noé a rá jellemző lendületességgel kifejti, hogy a magyar futball nem létezik, nem érdemes róla beszélni: „csokit tudunk gyártani, A4-es papírt tudunk gyártani, futballistát nem tudunk gyártani.” Dzsudzsák a példa: inkább Dagesztán és a pénz, mint a Bundesliga. Németh Gábor hangulatos anekdotafüzéréből kiderül, hogyan lett MTK-szurkoló, utána Fradi-szurkoló, utána megint MTK-szurkoló, és mindeközben miként esett szerelembe a Manchester Uniteddel. A sztorik közben Gazdag József egyre jobban elboruló arcát fürkészem, aki meg is jegyzi, hogy számára értelmezhetetlen ez a csapodárság. Jóska szíve szerint egyébként Bangkokban élne a többi 1,6 millió Liverpool-szurkolóval – persze ennél is jóval több kiderül Egy futballfüggő naplójából című kötetéből. 
Az elmélet gyakorlatba való dialektikus átcsapásának tökéletes pillanatait éljük meg a folytatásban, amikor a Coop szupermarkettel szemközti műfüves pályára vonulunk. Tökéletes körülmények, az idő tiszta, mindenki barátságos, az első percben meghúzódok, Kukorelly bemutat egy impozáns 360 fokos Xavi-fordulatot, Farkas Zsolt 5-1-es zakónál felhúzza magát, és rögtön csinál egy olyan cselt, amire mindenki lefagy, gól. Nagyszerű találat volt, igaz, nagyjából ez volt az ellenfél utolsó momentuma a hosszan elnyúló kálvária előtt, melynek végén megérdemelt győzelmet aratunk. 
Este Szvoren Edina és Kiss Noémi beszélgetnek. A két sajátos, egyszerre finom gondolkodású, ugyanakkor sajátosan kíméletlen szerző estjét egy váratlan mikrofongerjedés szabotálja. Máté, a technikus hamarosan rendet tesz – később vele is beszélgetek, spontán szeretetrohamomban elmondom, milyen jó, hogy idén ő van velünk, nem a tavalyi „elmebeteg, pszichopata, agresszív vadbarom”, akiről egész biztosan „el sem tudja képzelni, hogy milyen.” Máté válasza: elképzelni éppenséggel tudja, mert évek óta együtt dolgoznak. Ezután sietve visszatérek a többiekhez, Németh Gábor filozófiatörténeti műveltsége áramvonalas és imponáló, szóba kerül Puskás Ferenc és Lukács György találkozása: a filozófus mellett éppen egy újságíró hölgy legyeskedett, minek láttán Puskás, akinek amúgy halvány segédfogalma sem volt róla, hogy kivel fújta össze a sors, így figyelmeztette: „Vigyázz, faszi, a spiné skubizik!”
A képek elmosódnak. Tolvaj Zoltán jelenik meg a folyosón, ő is végkimerüléssel küzd, nála azonban az idegállapot és a kifejezőerő merőlegesek egymásra, így aztán meg sem lepődöm, amikor azt mondja: „Én már csak azt szeretném, hogy ülepedjünk bele a vasárnapba, mint egy szomorúságát őrző halandó, de a kristályosságának akaratában és együttérzésében normális elvárásokat érző, a halált aktív kényelemmel váró család.”
SZOMBAT
Nem könnyű érdemben beszámolni az utolsó napról, melynek leglényegesebb szakasza ráadásul még előttünk van – nem teljesen világos, hogy a naplóírónak ebben a helyzetben valamiféle létösszegzésre, a korábbi események és a tábor egészének értékelésére kell törekednie, vagy inkább tekintetét a közeljövőre függesztve, profetikus gesztusokat és kijelentéseket kell tennie arról az estéről, ami még ránk vár. Annyi bizonyos, hogy ez a nap minden eddiginél szorosabban nőtt össze az előzővel: ezért is az éjféltől reggelig eltelt időszakot szeretném megidézni, tábori élményeink azon alkonyi territóriumát, melyben a táncot – ezt a „zsíros gépet” – és a régi könyvtárban imbolygó alakokat végül lassan, a reggeli hajnalpír megjelenésével felváltják a kastély gyanakvó gondnokai. 
Apokaliptikus, egyúttal felszabadult mulatság kerekedett előző éjjel – de nem keveredtem-e máris tautológiába? Hiszen mi más volna az apokalipszis, mint emancipáció – erre utal az eredeti görög szó, a „feltárulkozás” is –, mikor remélhetünk egy cseppnyi könnyűséget életünkben, ha nem éppen annak peremén? Szigligeten idén jól teltek a holdfényes esték, de úgy érzem, leginkább most hajnalban sikerült megvalósítanunk a még tegnapelőtt tematizált bunkerromentikát. Féltucatnyian egy boldogságos időburokba kerülve, önfeledten hoztunk áldozatot az érzékek oltárán. A pillanat idilljét mi sem jellemezheti jobban, minthogy zenei ízlésünk varázslatosan kollektivizálódott, számaink nem tagadták, hanem kiegészítették egymást. Zárásképpen Farkas Zsolt egy Tiesto-veretéssel tette fel a koronát a közös, izzadt test fejbúbjára – a szám éppen csak véget ért, amikor felém fordult, azt mondta, „Szia”, majd udvariasan érdeklődött, nincs-e esetleg egy hálózsákom, polifoamom, mert pihenni szeretne.
Az ezt követő jóleső, körülbelül negyvenöt percig tartó, mély lázálmomból felriaszt a munkamorál. Ez a reggel az utolsó alkalom, hogy beszélgessünk a fordításainkról. Julia szövegeit is szerettem, de igazán Isabella Breier versei kötnek le: erős képeket fest, majd rombol szét sajátos filozófiai fogalomtárral, hogy a végén mindezt egyszerre nyitott és zárt pszeudo-szentenciákba sűrítse, mint például ebben a sorban: „Eszkaton, összegzés, ok.”
Készülve az estére, még egyszer végignézek a kastély előtt húzódó mezőn, és felidézem a két évvel ezelőtti élményeim. Két éve ilyenkor egy napsütötte sávon ültem a líraszemináriumon, éppen az idén hiányzó Dékány Dávid versét olvastuk. Dávid jelenlétét kifejezetten üdítőnek találtam, és különösen megkapó volt, amikor a líraszemináriumon versei közös elolvasása után a Kemény Istvántól kapott bírálatra azt felelte: „Kedves István, nem érdekel a véleményed, én úgyis többet publikálok, mint te.”
Idén nem hallottam efféle excesszusokról. Többnyire kollegiális egyetértésben lamentáltunk ismert világunk és kulturális közegeink lassú és megállíthatatlannak tetsző pusztulása fölött, írtunk, olvastunk, kóláztunk. Nem volt pingpong, nem volt Kovács Feri, nem volt razzia, nem volt gyújtogatás – tűzriadó viszont igen –, nem volt hangosítóberendezés lerúgása, a harmadik naptól nem volt puffasztott rizs a Coopban, volt viszont nyugalom, családias együttlét, amibe persze tartósan belesüppedni illúzió és alighanem káros is volna, de valljuk meg, egy hétre azért elég jól esett.

forrás: litera.hu