Horváth Gyöngyi titkos naplója

„Hát ez a nap is eljött: én lettem a naplóíró. Keservesen bánom minden korábbi akciómat, amivel a naplóírókat annak idején megszorongattam, és inkognitójuk feladására próbáltam kényszeríteni – most százszorosan kapom vissza, vagy legalábbis háromszorosan, mint Döbrögi.”

    Hát ez a nap is eljött: én lettem a naplóíró. Keservesen bánom minden korábbi akciómat, amivel a naplóírókat annak idején megszorongattam, és inkognitójuk feladására próbáltam kényszeríteni – most százszorosan kapom vissza, vagy legalábbis háromszorosan, mint Döbrögi. Kedves naplóm, én megbántam, hüpp. Szerencsére nem lesz igazam, vagy most, szerda hajnalban még nincsen igazam, mert egyedül Kemény István gyanúsít meg ezen az első napon, hogy én lennék az, én rovom itt eztet, ni, titokban, de őneki szabad, ő ősnaplós, tehát nyilván röntgenből van a szeme. Nekem meg már nyilván az ujjam állásából is látszik, hogy izé.

A Volán Budapest–Szigliget járata 40 perccel indulás után még az Osztyapenkónál dekkol, nem panaszkodnék különben, mert nem egészen 3500 forintért még egy ingyen buszos városnézést is ad a Volán a menetjegy áráért a budapesti rakpartok utánozhatatlan panorámájával, de amikor 20 perccel a tervezett érkezési idő előtt még csak Balatonfüreden vagyunk, érzem, ebből nem lesz pontos érkezés. Rossz, trehány naplóíró leszek, nem jelenek meg a programokon, helyette mindig mást csinálok, esetleg a sárga földig leiszom magam, és másnapra elfelejtek mindent, programokat, embereket, beszélgetéseket, és csak szombat délután írom meg az egészet – Gaborják Ádám rossz lóra tett velem. És lám, a busz 35 percet késik, így a Hímzőkör-beszélgetést tényleg lekésem. Kassai Zsigmond fogad a JAK-szoba pultja mögött, „Már nagyon vártunk”, közli meleg mosollyal, aztán szemrehányóan hozzáteszi, ráerősítve a már meglévő bűntudatomra, „te nem szoktál késni”.
 
A szobám a parkra néz, nem zuhanyzós, a kétszemélyességet egy meglehetősen szűk franciaágy képviseli benne, ami a legtávolságtartóbb barátságokat is intim közelséggé varázsolja. Ma még egyedül vagyok benne, holnaptól Benedek Annával ringatózunk a franciaágyon közösen.

A teraszon egy halom ismeretlen arcba botlom: ők a leendő vagy már meglévő új irodalmárnemzedék. A jelenlévők kétharmadát még nem ismerem, a maradék harmadot meg nehéz, mert a terasz fölötti villany kiégett, így mindenütt sötétség honol. Szőcs Petra boldogan köszön rá egy előttem álló fekete alakra, „Szia!”, mondja, aztán mindjárt utána, „ja, nem te vagy az”.

A Tárna-csoport bányákat, vasműveket és egyéb ipari romokat használ ihlető forrásként, amit a magam részéről csak támogatni tudok, pécsi származásúként különösen. Az észt költők aznap esti bemutatkozásából elsősorban az átütő erejű észt rímpárok keltik fel a figyelmemet, úgy mint, idézem, „homi kuksz, / tuksz, tuksz!!”, ez egy észt rímpár, és nemcsak rímel, de a jelek szerint kiabálni is kell közben, úgy az igazán jó. Csuhai István szelíden, kitartóan kérdezi az észteket, az észtek kétoldalt felugrálnak, úgy látszik, nem szeretnek ülni, de mindannyian nagyon örülnek annak, hogy végül azt a szerzőt fordíthatják, akit kaptak.

A program után kényszerűen körútra indulok, az idei év jak-ifjúsága ugyanis, ki tudja miért, nem egyértelműen kultiválja a teraszt, és helyette a labirintusszerű kastély egyéb helyiségeit próbálja meg közösségi célokra felhasználni. Egy szimpatikus fiatal pár másfél órát ül az elhagyatott ebédlőben a tányérokra kitett sonkák fölött, és úgy beszélgetnek. Amikor besurranok két kemény tojásért, lehalkítják a hangjukat. Kisurranok, fellélegeznek, felhangosodnak. Visszasurranok, erre újra lehalkulnak.

Nagy Gabiék a kastély legdélibb fertályát tartják megszállva. Érkezésemkor épp Nemes Z. Márió tart kiselőadást valamiről, a közönség megbűvölve hallgatja, aztán valaki opponál, és olyan szavak hangzanak el, mint „hiteles”, meg „értékes”, meg „hű saját magadhoz”, úgyhogy sürgősen lépek tovább. A teraszon Kovács Feri HVG-tudósító és haverja a radikális feminizmusról értekezik épp, ettől is kifejezetten mehetnékem támad. A pingpongteremben Németh Zoli mérkőzik sorra számomra ismeretlen, de lelkes fiatalemberekkel, valamint Bartók Imivel, aki félig felkötött karja ellenére is sikeresen nyert Zolival szemben egy meccset, amire nagyon büszke, ez volt élete legnagyobb élménye, ami minden mást, és ezt értsd szó szerint, minden mást felülír. Éjfélkor kisebbfajta pánik tör ki, űzött arcú jakok kóvályognak a folyosón, kezükben üres pohárral, mondván, bezár a büfé, utolsó kör, utolsó állomás, mert nem mindenki tudja, hogy mindjárt ki is nyit, alig egy ajtóval arrébb. A pinpongterembeli büfépult felállítását legalább nyolc pár kíváncsi és alkoholra kiéhezett tekintet kíséri. Egyben magyarázatot nyer az is, miért a kastély déli oldalán ül a táborlakók majdnem fele.
 
Ninitől megtudom, hogy 1993-ban sokkal rosszabb volt Magyarországon külföldi diáknak lenni, mint ma. Egyre álmosabb fejek tűnnek fel körülöttem, páran a holnapi futás esélyeit latolgatjuk: úgy tűnik, mindenki elszánt arra, hogy fusson, csak épp időpontilag nem egyezünk (van, aki csak reggel, és van, aki csak délután hajlandó).

Az est csúcspontja azonban minden bizonnyal az észt szarvasvadász dal, aminek minden második sora ez: „cukirikicuppciki”,[1] és végtelenül hosszú. Karolina, Reet, L. Varga Péter, Vásári Melinda mély átéléssel éneklik a teraszon a megható szépségű, és a jelek szerint akár órákig is dúdolható művet. Hiába, a vadászat időigényes móka, és úgy tűnik, az észtek aztán igazán nem kapkodják el.

Hullafáradtan ágyba esnék, de még írom a naplót. A Facebookon közben látom, Bárdos Deák Ági 14 fotót is feltett az idei Szigligeti Táborról, mindezt úgy, hogy Bárdos Deák Ágit még csak nem is láttam a kastélyban. Lám, még csak az első nap, és a naplóíró máris rosszul figyelt.

    [1] Helyesen: „cuparikicuppciki”. Vásári Melinda szíves pontosítása.