Preludium – Gaborják Ádám sejtelmesen néz. Egyébként ez nem különösebben ritka jelenség, úgyhogy nem is kezdek azonnal gyanakodni, amikor a könyvhéten megkérdezi, jövök-e a táborba. Aztán másnap eszembe jut a beszélgetésünk, és az a tekintet – jelentőségteljes és titokzatoskodó is egyben –, és akkor felmerül bennem az óvatos ötlet, hogy esetleg arra gondolhatott, hogy... Á, de úgysem. Hogy jönnék én ahhoz, a titkos naplókat kiválasztottak írják, irodalmárok, csodalények, akik pontosan értik, miről szólnak az előadások, mindenkit ismernek, és mindenkinek a zsigereibe látnak. Gyorsan el is felejtem az egészet, és amikor négy nappal a tábor kezdete előtt, a családi nyaralás kellős közepén megérkezik az e-mail a felkéréssel, meglepetésemben majdnem elejtem a tetűirtó fésűt. (Én így nyaralok, most mi van abban.) Azonnal válaszolok, elvállalom, örömmel. Egyébként idén részt vehetek a Re:Verse műfordító workshopon, sőt a Kulter.hu-nak is ígértem anyagot, szóval majdnem biztos vagyok benne, hogy ebbe a JAK-táborba bele fogok dögleni. Kedd Reggel még végignézem, ahogy a legkisebb gyerekem kitépi az első mozgó fogát – nem, köszönöm, inkább nem viszem magammal kabalának –, aztán felszállok a vonatra. Balatonszepezdről negyven perc alatt elérek a szigligeti állomásra, ahonnan Czinki Feri egy máglyán hamvadó vértanú üdvözült arckifejezésével hordja fel az embereket az alkotóházhoz. Nem tudom nem észrevenni a vészjósló változásokat: tavaly JAK-színű pomponok vártak és tarka felirat, most viszont be van zárva a főkapu, sőt Feri megkér, hogy a hátsó bejáratot is csukjuk be magunk után. Megszeppenve kérdezem, hogy egyébként ki szabad-e járni a cukrászdába. Az irodában csakazértis kedélyeskedem Kassai Zsigával. Még korán van, egész jól viseli. Idén a kastélyban kapok szobát, csodálatos fürdő van benne, és kényelmes ágy, amiben valószínűleg nem sokat fogok aludni. Kimegyek a cukrászdába, sorban tűnnek fel a kedves, ismerős arcok, és sok ismeretlen is. Nem lenne baj, ha bemutatkozás után nem azonnal felejteném el a neveket. Megkeresem Lesi Zolit, és a Re:Verse műhely többi résztvevőjét. Gábor Fónyad regényrészletét fogom fordítani, a szobatársam, Zilahi Anna pedig Max Oravin verseit. Együtt vacsorázunk. Kár volt aggódnom a bécsi akcentus miatt: Max szép hochdeutschot beszél, Gábor pedig nagyon jól tud magyarul. Gaborják Ádám megnyitóbeszédet mond, de idén sajnos nincs szó unikornisokról, csak nehézségekről. Mozgósít: legyünk sokan, hozzuk el a párunkat és a barátainkat is, mert a JAK nem működhet nélkülünk. Ez azért kicsit riasztóan hangzik, mert egyelőre félig üres a terem. Vencel bácsi már itt van, idén nyolcvanéves, Ádám egy üveg borral köszönti. Nem tudom eldönteni, melyikük cukibb. Később Mezei Gábor a Versumról beszélget az oldal szerkesztőivel. A Versum nagyon fontos nekem, különösen arra vagyok kíváncsi, amit a kortárs nemzetközi lírában uralkodó trendekről mondanak. Azt például eddig nem is tudtam, milyen fontos szerepe van a német költészetben a Google Translate-nek. Azt hiszem, gyakrabban el kéne járnom a freiburgi felolvasóestekre. Aztán bemutatkozik a MÁSIK, vagyis a felvidéki Márai Sándor Író Kör. Laboda Robi kicsit stand-upol, Mucha Dorka a Karnis című novelláját olvassa fel, amit a 2014-es JAK-táborban írt. Balogh Endrével körbesétálom a parkot, felriasztunk egy őzet és tízezer szúnyogot. Az este főszereplője egyértelműen Szenderák Bence térdzoknija. Azt hiszem, ha nagyon igyekezne, akár combközépig is fel tudná húzni. Megdicsérem a vádlija ívét, erre meggyanúsít, hogy én írom a naplót. A szervezők kora délután óta mantrázzák, hogy az esti buli a kastély helyett a MEDOSZ-üdülőben lesz, mégsem akarja nekik elhinni senki. Lesi Zoli azt üzeni, fönt nincs pia. Kicsit később, mikor a cukrászda bezár, erről a saját szemünkkel is meggyőződünk. Téblábolunk, irigyen nézzük azokat, akiknek sörösdoboz van a kezében. Ádám a megnyitón csocsóasztalokat ígért, de közben kiderült, hogy a közösségi helyiséget megszállták a darazsak. Végül Kassai Zsiga borkimérést rögtönöz egy műanyag asztalon. Hűvös van, előkerülnek a pálinkák. Bence a művészi pornó műfaji sajátosságairól beszél, azt mondja, a történet nem csak az irodalom, hanem a felnőttfilmek világában is felértékelődik. A MEDOSZ-üdülőben telefondiszkó van, a kastélyban csend, a kettő között húszpercnyi senkiföldje. Ez most akkor tényleg végig így lesz? Szerda Elég hihetetlen, de idén sikerül még a tavalyinál is gyengébb teákat készíteniük a menzán. Tripla kávét reggelizem. Gábor Fónyad, a fordítópartnerem nagyon szimpatikus, tetszik a szöveg, amit kaptam tőle. Egy végletekig kényszeres, északkelet-szibériai nyelvekkel foglalkozó nyelvészről szóló regény részletét fogom lefordítani. Gábor finnugrisztikát kutat, úgyhogy nem merek rákérdezni, mennyi az önéletajzi elem a főszereplő jellemrajzában. Úgy csinálunk, mintha tudnánk, hogyan kell műfordítani, hosszan vitatjuk, mi lehet a szövegemben szereplő anyácska szó német megfelelője. Ebéd közben többen nekem szegezik a kérdést, hogy én írom-e a naplót. Visszavágok, hogy ugyan mikor lenne rá időm: fordítok, interjúkat készítek, sőt még könyvet is szeretnék szerkeszteni a táborban. Közben pánikrohamot kapok, mert rájövök, hogy tényleg nem lesz időm naplót írni. Azt hiszem, a legvagányabb újítás az idei JAK-tábor programjában a déli sávba beiktatott két órás pihenő. Megérkezik Kovács Eszter és Harcos Bálint, beülünk a cukrászdába. Aki nem ment le a strandra, az vagy itt van, vagy a kastélykertben sziesztázik, a fák alatt. Délután belehallgatok a JAK világirodalmi sorozatáról, a szélessávú irodalomról, marketingről és brandingről szóló beszélgetésbe. Nem merek jegyzetelni, viszont a Gács Anna által használt töpörödő szépirodalom kifejezést biztosan nem fogom elfelejteni. Visszavonulok a naplómhoz, de Eszteranna bekéredzkedik hozzánk hajat mosni. Hiába próbálok írni, beszél hozzám. Új dokumentumot nyitok, és elkezdek jegyzetelni, mert amit mond, abból legalább három ifjúsági könyvet össze tudok rakni. Vacsoránál konszolidáltabb témákra vált, például beavat egy féltve őrzött tervébe: marketingesként magyar írópasik szexi képeivel díszített naptárral szeretne kedveskedni a Tilos az Á Könyvek olvasóinak. Vacsora után a Jelen! ifjúsági antológia bemutatóján Nagy Ildikó Noémi, Gáspár Singer Anna és Béres Tamás mellé engem is kiültet Dávid Ádám. Épp egy kérdésére válaszolok, amikor meglátom Parti Nagy Lajost a hallgatóságban. Ő hallgat engem: ez szürreális. Egyébként színes-szagos a műsor: felolvasás helyett Ádám a bemutatón készített felvételeket vetíti le. Kár, hogy torzul a hang, attól tartok, nehezen lehet érteni a szövegrészleteket. Mindenesetre Bach Mátét annyira megihlette a téma, hogy a beszélgetés után azon melegében belekezdett egy ifjúsági fotóképregény megtervezésébe, mert – hogy őt idézzem – jó lenne hozzányúlni a fiatalokhoz. Ninivel Amerikáról, Németországról, nyelvről és hazatelepülésről beszélgetek. Nagyon tetszik az új, madaras tetoválása. Aztán visszamegyünk a cukrászdába. A MEDOSZ-ban a lódarazsak állítólag már a szobáknál rajzanak. Reggel lepermetezték őket rovarirtóval, de jólnevelt megdöglés helyett csak még jobban bedühödtek. A cukrászda lassan bezár, elindulunk felfelé. A MEDOSZ-ban van büfé, a büfében van darázs. Az ivás soha nem volt még ilyen veszélyes. A társaság kettészakad, és szőlőhegyi tér-idő kontinuum legtávolabbi pontjáig tágul: a kisebb csoport a tehetség mibenlétét vitatja, a nagyobbik Máté Péter- és Edda-dalokat gyakorol. Én a darazsakkal vagyok. Csütörtök Reggel naplót akarok írni, de Annával beszélgetek helyette. Beavatom a titkomba, mert érzem, hogy cinkostárs nélkül nem fogom tudni végigcsinálni. Ő tegnap nem ment sehová, egész este fordított. Elhatározom, hogy ma én is összeszedem magam, így végül mindketten késünk negyedórát. Az osztrák fiúk már dolgoznak, mikor megérkezünk az erkélyre. Cikik vagyunk, de úgy tűnik, nem bánják. A műhely első órájában Dávid Ádám és Dóka Péter vendégeskednek nálunk, a Móra Kiadóról és a műfordításokról beszélnek. Aztán belemerülünk Gábor szövegébe. Esetragokról, itelmeni hangzókról és kamcsatkológusokról ír. Nem lesz túl könnyű felolvasni ezt a szöveget, a csukcsológuskonferencia szót például kicsit nehezen ejtem ki, amikor izgulok. Zoli fáradt, jet-lage van, és egész éjjel dolgozott. A teakonyhában, a kanapén fekve vezeti a műhelyet. Közben megjelenik két tetterős férfi világoskék kezeslábasban, és elviszik a hűtőszekrényt a hátunk mögül. Azt hiszem, álmodom. Ebéd előtt hazatelefonálok. A legkisebb gyerekem azt mondja, jól érzi magát, és reméli, még találkozunk. Egy dupla kávétól kicsit magamhoz térek. A cukrászdában ülünk, és egy szomorú csokitortát tologatunk az asztalon. Mára már mindenkinek rossz a gyomra. Sokan lemennek a partra. Őszintén utálom őket. Mi Gáborral bevesszük magunkat a sötét könyvtárba, és tovább fordítunk. Úgy érzem, mindenki rám gyanakszik. Nem értem, miért, én tuti nem gyanakodnék magamra. Figyelnek, nem tudok jegyezetelni, csak a telefonomba mentek el ezt-azt. Olyan mély megfigyeléseket, mint hogy a Solitude-ösztöndíjasok programja megint nagyon jó, meg hogy tetszik Szőcs Petra pulcsija, és meg kell kérdezzem, hogy hol vette. Idén Dunajcsik Mátyás mehet Stuttgartba. Szálinger Balázs szeme felcsillan, mikor megtudja, hogy rendes zalai lány vagyok. Ihletetten beszél a dödölle helyes elkészítési módjáról, én meg sűrűn bólogatok. Soha nem csináltam, sőt nem is szeretem, de nem akarom elveszíteni a frissen megszerzett rokonszenvét. Akkor már inkább salátára vágyom, Péczely Dórával átmegyünk az Aranypatkóba vacsorázni. Mintha ma kezdődne a tábor, estére megtelik a kastély. A Turista és a zarándok bemutatója alatt végre megint hallani a teraszon beszélgetőket. Csapkodják a szúnyogokat. Valami nagyon nem stimmel idén az ízeltlábúakkal. Lehet, hogy megidéztük Bartók Imre szellemét, és most indul a sáska évszázada. L. Varga Péter is megérkezik, mindenkit lecukiz, aztán megjegyzi, hogy egyébként benne is vannak feminista ösztönök. Veszek egy újabb pohár bort, aztán bemegyek a kötetbemutatóra. Hyross Ferenc, Bende Tamás, Mezei Gábor és Závada Péter: sűrűbb és lazább szövetű versek gyors egymásutánban. Tóth Kinga performansza egyszerre felemelő és elképesztően nyomasztó. Alig pár percig bírom, aztán levegő után kapkodok, ki kell menekülnöm a teraszra. A költői szeminárium résztvevői elkülönülve alkoholizálnak, hencegnek, hogy a szombati számháborúban péppé verik a prózaírókat. Te, miért pont limerickeket írattál velük?, kérdezi Péczely Dóra Szálinger Balázstól. Hát, mert a szonett nem ment, hangzik a válasz. Megkérdezem Balázstól, miket csinálnak a műhelyen. Állítólag a résztvevők főként a pulcsiotthagyós költészetet gyakorolják. Valaki megjegyzi, hogy végül is úgyis minden vers arról szól, hogy meg… vagy nem meg… Visszamegyek a terembe Tóth Kingát hallgatni. Ezúttal kicsit jobban reagál a szervezetem, bent bírok maradni az esemény végéig. Mikor felkapcsolják a lámpákat, Mezei Gábor bódultan kóvályog felém. Ez szétcsinált, de nekem jól esett, mondja. Nekitámaszkodom az irodalmi kőkuglinak. Egy párt figyelek, szerintem össze fognak jönni. Persze az is elképzelhető, hogy nem új a dolog, mert úgy rémlik, ők tavaly is összejöttek. Aludni kellene, de odabent megszólal a zene. Már délután elterjedt a hír, hogy mivel megérkezett Balajthy Ági, ma a kastélyban lesz a buli. Czinki Feri DJ-zik, a parketten tombol az eklektika. Úristen, hogy Max mennyire cukin táncol!, sikoltja a fülembe Eszteranna. Áfra János minden lányt megpörget. Szerintem ő írja a másik naplót. Péntek Arra ébredek, hogy valaki három bődületeset tüsszent a folyosón. Óvatosan kelek fel, úgy érzem, egy méretes lódarázsfészek van a fejem helyén. Naplót írok, reggelizni se megyek le. Anna kipihent és gondoskodó: felhoz nekem a szobába egy kávét. Reggeli után Gáborral tisztázzuk, hogy amíg a magyar becsinál kifejezés elsősorban a székletürítésre, a német sich anmachen főként vizeletürítésre vonatkoztatható. Megjegyzi, hogy őt az alkotóház a parkban lődörgő, maguk elé motyogó emberekkel, az étkezőre hívó gonggal és a fehér ruhás személyzettel egy elmegyógyintézetre emlékezteti. Én inkább idegszanatóriumnak mondanám. Miközben Gáborral egy besúgóvá váló kisiskolásról szóló novellámon dolgozunk, magamban a kémjelentésemet fogalmazom. A szomszéd asztalnál Anna és Max arról beszélget, hogy pánikroham közben a magas vérnyomástól hogyan pulzál a testük. Egyre kíváncsibb vagyok a versfordításaikra. Ebéd közben Mohácsi Balázs megnyugtat, szerinte nem én írom a naplót, hanem Anna. Boldogan helyeslek. Dórával a kedvenc billegős padomon beszélgetünk, negyedóra boldogság, most ez nagyon jól esik. Nem tudom megnézni a focimeccset, de amúgy is túl meleg van. Visszamegyek a szobába. Anna már ott van, fordít, nyöszörög, magában beszél. Sótábla? Sótégla? Sótömb! Négykor visszaérnek a sportos írók. Állítólag a valakik 10:9-re megverték a másvalakiket. Délután Tótfalusi Ágnes tart műfordítói workshopot. A Catherine M. szexuális élete című könyv kapcsán az erotikus szövegek fordításáról beszél, és arról, hogy milyen nehéz megtalálni a szexualitást leíró pontos, igaz szavakat. Felteszi a kérdést, szükséges-e, hogy egy női szemszögből írt erotikus prózát nő fordítson. Azt hiszem, a jelenlévők többsége úgy gondolja, hogy nem. Hasonló kérdések felmerülnek a JAK-füzetek esti bemutatóján is: Nagy Kata versei kapcsán költészeti genderről és nőmetaforákról esik szó, melyek a nőként megélt tapasztalatok hatására hívódnak elő írás közben. Tetszenek Kata versei, bátran nyúl az erőszak és a szenvedés témájához. Mialatt Borsik Miki a redundancia szerepéről beszél Horváth Benji lírájában, Juhász Márió a földön fekve elalszik a terem végében. Kimegyek levegőzni. A pepita teraszon túl sok a szúnyog. Halász Ritával lesétálunk a nagy platánfához, amiről a prózistának novellát kell írni a holnapi műhelyre. Megakad a szemem valami fehéren. Az egyik kinyúló ágon lapos csomag: egy irodalmi pokémon. Kibontom, Lesi Zoli Merül című kötete van benne. Németh Gábor könyvbemutatóján teljesen tele van a terem. Rájövök, hogy az Egy mormota nyarát én nem is olvasni szeretném, hanem végighallgatni, ahogy a szerző szép, mély hangján elbeszéli. A teraszon nagy beszélgetés, kevesen táncolnak, de ők annál jobban élvezik. Kezdek széthullani, már nincs elég kitartás bennem, hogy befejezzem a megkezdett mondatokat. Te nem félsz a plüssállatoktól?, kérdezi valaki a félhomályban. Szombat A szombat péntek éjjel kezdődik. Nagy dolgok indulnak el: Bach Máté leteszi a klasszikus pszichedelic fotográfia alapkövét, és azt hiszem, André Ferenc megalapítja a JAK-férfikórust. Garaczi László megdicséri a Jelen!-ben megjelent novellámat. Ennél jobb dolog ma már nem történhet velem. Háromkor lerogyok az íróasztalom mellé, és fél hétig írásra emlékeztető cselekvést végzek. Üvölt a fülembe a Prodigy, az tart ébren, már amennyire. Fel kilenckor hangos kiáltásra ébredek: anya! Felülök az ágyban, zavarodottan nézek körül, aztán tisztul a kép, megnyugszik a pulzusom. Visszafekszem, ez az anya most nem én vagyok, hanem Kiss Noémi. Nyugi, Szigligeten vagy, mondom magamnak. Aztán felpattanok megint, mert rájövök, hogy szombat van, felolvasás lesz, és nincs kész sem a szöveg, sem a napló. Egy hatalmas tömb nyers zsírszalonna a reggeli. Tanácstalanul nézegetjük. Anna ment meg minket, nála még van sajt és pár paradicsom. A kastély mellett elsétál egy őzcsalád: elöl és hátul a két felnőtt, közöttük két gida. A boldog líraműhelyesek számháborúznak, a prózások szöveget elemeznek az alsó teraszon, mi a műfordító-workshopon a kétségbeesés és a röhögőgörcs között csapongunk. A „sivatagomba” amúgy is egy furcsa szó, mert benne van a gomba, véli Zoli. A kinyalt üreg itt szerintem testüreget jelent, bár persze ki lehet nyalni egy rókalyukat is, mereng el Anna egy másik szövegrész fölött. Ebéd után valahogy minden a helyére kerül. Leadom a szavazatom Áfra Jánosra, kamuból beírom mellé Keresztesi Józsefet. Aztán jön a Re:Verse-felolvasás. Sokan bejönnek, kicsit izgulok is, mert nem szeretnék csalódást okozni Gábornak. Jól hangzik a szöveg, élvezem, remélem, mások is. Anna felolvassa a Max verseihez készített fordításokat, aztán Max elő is ad közülük négyet. Azt mondja, sötét teremben jobban működne a performansz, de én így is teljesen a hatása alá kerülök. Ahogy feláll a közönség, el is bújok a szobánkba. Így szép lezárni ezt a tábort, és külön meglepő, hogy egy német szöveg van rám ekkora hatással. Hogy milyen volt ez a JAK-tábor? Nem tudom. Annyira figyeltem, hogy nem is igazán tudtam részt venni benne. Próbáltam mindenütt jelen lenni, mégsem voltam sehol sem, sokakkal beszélgettem, mégis többet voltam egyedül, mint két éve, amikor még nem ismertem senkit. Kicsit olyan voltam, mint egy író. Jó most rájönni erre, de még jobb, hogy vége van, mert a JAK-tábor pont az a hely, ahol nem szeretek kívülálló lenni. forrás: litera.hu
0 Comments
Leave a Reply. |