Soltész Béla: Szigligeti napló

Kedd, augusztus 23.
"Esküszöm, hogy nem fogok hányni,
mondtam a taxisnak az Astorián,
aztán persze, hogy széthánytam mindent,
és pénzem se volt egyáltalán"
- énekelte Szabó Benedek az A38 tetőteraszán augusztus 20-án egy koncerten, aminek pontosan a felénél elkezdődött a tűzijáték, olyan látványt festve a zenekar mögé az égre, amilyet még David Guetta sem fog kapni soha. 

A koncert előtt pár órával kaptam az e-mailt, amiben Gaborják Ádám felkért, hogy írjam én a szigligeti titkos naplót, és relatíve rövid gondolkodás után igent mondtam. Érdekes lesz, dünnyögtem magamnak, ahogy egyszerre néztem a zenekart és a tűzijátékot, skizofrén helyzet, pont, mint ez. Akik tőlem pár méterrel jobbra álltak, csak a zenekart látták, akik pár méterrel balra, azok csak a tűzijátékot. Én pedig, bár láttam mindkettőt, egyikre sem bírtam koncentrálni igazán. Valószínűleg ugyanez lesz Szigligeten is, gondoltam, az intellektuális kerekasztalok és az óbégatós kocsmaasztalok székei között fogok a pad alá esni, és ott fogok sunyiban jegyzetelni a telefonomba, a noteszembe, a tenyeremre, a szalvétára. Éjszaka elolvastam pár titkos naplót a Literán a korábbi évekből, azoknak is meghatározó eleme az ezen való rinyálás. Éreztem, hogy jó nyomon haladok.
Esküszöm, hogy nem fogok hányni, mondom magamnak három nappal később a Balaton-felvidéki lankákon fel-le lavírozó autóban. Másfél órás, pesti dugóban araszolás nyújtja rekordhosszúságúra az utunkat, a Versum kerekasztalát lekéssük, de abban legalább biztos lehetek, hogy a felvidéki Márai Sándor Írókör bemutatkozására oda fogok érni: a négy meghívottból három ott ül az autóban. Mucha Attila vezet, pontosabban vérre menő küzdelmet folytat a többi autóssal: - Mënnyé má a' anyádba, te buzerant! Hátul Dékány Niki kiabál: - Ty kokot, mekkora kanyar! Mucha Dorka és én meg csak isszuk vihogva a szlovák-magyar szlenget. Ehhez képest a kerekasztaluk, ami a megérkezésünk után negyedórával meg is kezdődik a kastély nagytermében, meglepően visszafogott: mintha eddig egy metálkoncerten lettem volna, ami hirtelen átváltott unplugged-ba, Attiláék Laboda Robival kiegészülve illedelmesen beszélgetnek a fiatal felvidéki magyar irodalom poétikáiról és politikáiról. Kibontok egy sört.

A többi táborlakóval együtt én is némi ijedséggel értesülök róla, hogy a szállásunk még messzebb lesz, mint tavaly. A Kastély Kávéház teraszán (hol máshol!) megtalálom a leendő szobatársamat, Szarka Karcsit, ő navigál fel minket a MEDOSZ-üdülőbe, amiről másnap kiderül: a Mezőgazdasági, Erdészeti, Élelmiszeripari és Vízügyi Dolgozók Szakszervezetéről kapta a nevét. Sötétben, a többiek előtt megérkezve elég kihalt és ijesztő a hely, de aztán lassan elkezdenek befutni a táborozók, ki autóval, ki gyalog. Tanácstalanul méregetjük egymást, mintha a Walking Deadben futna össze két túlélőcsoport a zombiapokalipszisben. Nemes Z. Márió el is kezd erről értekezni, szerinte zombitámadás esetén elég sok helyre el tudnánk itt bújni, úgyhogy biztonságban vagyunk. Hiszek neki. Bár, ami azt illeti, a sok értelmiségi és művész számára az sem megy könnyen, hogy összetoljanak négy asztalt és köré pakolják az udvar másik felén talált székeket, hogy mindenki le tudjon ülni, úgyhogy a legtöbben az ácsorgást és zavart körbetekintgetést választják túlélési stratégiának, ami egy zombitámadás perspektívájából nézve nem ad sok reményre okot. Hát akkor mind meghalunk, ty kokot! (nahát, ez rímelt).
Végül megérkezik Kassai Zsiga, és egy műanyag asztalra kipakolja a sört és a bort, meg van mentve az esténk. Sokan még mindig tanácstalanul ácsorognak és a szobájukat (vagy az egyetlen kulcsot birtokló szobatársukat) keresik. Emlékszem, két éve Balatonszemesen, az első JAK-táboromban ugyanilyen nehezen ismerték ki magukat az újonnan érkezők az egykori KISZ-tábor folyosóin. Sziszegnek a dobozos sörök, gyúlnak a cigik, beindul a buli. Másoknak is eszébe jut Balatonszemes, hogy ott legalább egy helyen volt minden, az utca túlfelén meg ott volt a kocsma, de persze Szigliget az Szigliget. Még ha az önbecsülésünknek nem is tesz jót feltétlenül, hogy a közegünk nem valami szakadt szocreál, amihez túl jók és túl 2016-ok vagyunk, hanem egy történelmi és irodalomtörténeti kincsesbánya, amihez, ugye...? Felsorolni is lehetetlen, hány nagy név támaszkodott a kastély teraszán annak a kőgolyónak, aminek most pár napon át mi fogunk.
Az éjszaka előrehaladtával Urbán Bálint kacsint ki a magyar irodalomtörténetből és evez más vizekre, középkori galego-portugál cantigákat idéz fejből, eredetiben. Az újlatin vonalat ezen az estén Bálint mellett Nagy Márti képviseli, aki egy hosszú kasztíliai népdalt kezd el nekem versszakról versszakra megtanítani a molnár lányáról, aki bizonyos esetekben ingyen őrli a búzát. Rákeresek, megtalálom YouTube-on egy nyolcvanéves bácsi előadásában. Ezt legszívesebben belinkelném ide, de mivel ez a napló papírról lesz felolvasva, nem sokat érnék vele.
Bár, tudjátok mit, hallottatok már Youtube-linket felolvasni papírról? Nem? Hát akkor tessék: https://www.youtube.com/watch?v=Zu__rvEXDkE

Szerda, augusztus 24.
Csodálatosan indul a napom a teraszon, a reggeli olyan, mint egy szállodában. Napsütés! Panoráma! A MEDOSZ-üdülő egészen más arcát mutatja a reggeli fényben, már nem egy zombifilm díszletéhez, hanem egy szanatóriumhoz hasonlít, ahová tudat alatt minden alkotóművész vágyik, és ahonnan senki nem kívánkozik ki a külvilágba. Mégis indulnom kell, mert a kastélyban megkezdődnek a szemináriumok, Parti Nagy Lajos színháziszöveg-csoportja a könyvtárban, Szálinger Balázs lírásai a fenti teraszon ülnek körbe. Én Kiss Noémi prózaszemináriumára ülök be a lenti teraszon, ahol ugyanaz a peace-love hangulat uralkodik, mint a reggelinél. Azért Szigliget mégis Szigliget! A környezet kárpótol az összes maceráért, amit a szállás és a kastély közti huszonöt perces gyaloglások jelentenek.
A bemutatkozó kör oda torkollik, hogy megállapítjuk: az irodalmi lapokat körbepublikálni olyan, mint begyűjteni az összes pokémont. A szövegeidet telefonként magad elé tartva e-maileket dobálsz a ritkább példányoknak, és próbálod levadászni őket. Élet és Irodalom, Jelenkor, Műút, Pikachu. A pokémon-fészkekben pedig ott ülnek furcsa játékunk célpontjai: a szerkesztők.
Aztán Noémivel levonulunk az arborétum aljában, a kis szigeten álló platánhoz, ahová egykor Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes is szívesen járt le dolgozni. Írjunk róla egy oldalt szombatig, mármint a fáról, ez a feladat. Még nem tudom eldönteni, mit kezdjek vele, csak azt tudom, hogy itt most akkor nekem elég sokat kell majd írnom. Ha nem haladok a naplóval, akkor a szombati tudósítás teljes egészében a platánfáról fog szólni. Platón, a platán, ez jó cím lenne, de nem tudok kitalálni mögé semmiféle épeszű történetet.
Ebédnél Czinki Ferit faggatom, hogy lesz-e ma este rendes büfé és buli, nyugtatgat, hogy persze. Elindulok vissza a hegyre, fotózom a várat és a Badacsonyt (Szigliget az Szigliget, említettem már?), Feri lefékez mellettem kocsival és begyűjt, mint egy pokémont. Mintha direktbe keresné, hogyan veheti elejét a panaszkodásnak, a kastély és a MEDOSZ között cirkál, és akit útközben talál, azt elviszi. Kicsit ledőlök, hazudom magamnak a szobába érve. Két és fél órán át alszom, mint akit agyonütöttek. A délutáni ArtPop-beszélgetésre esélytelen, hogy visszaérjek, inkább megpróbálom letisztázni az eddigi naplótöredékeimet, amik már gyűlnek a telefonomba, a noteszembe és a fecnijeimre.
A Jelen-antológia bemutatójára érek vissza a kastélyba. A beszélgetést vezető Dávid Ádám multimédia-skilljeit egy olyan videóban csillogtatja, amiben a négy meghívott résztvevő - Molnár T. Eszter, Gáspár-Singer Anna, Nagy Ildikó Noémi és Béres Tamás - szövegeiből a korábban a Vallai-kertben rendezett felolvasószínházban készült videót láthatunk, és amiben néha a felolvasók feje mögé, egy mobiltelefont formázó keretbe vetített stockfotók és animációk láthatók és zene vagy hangeffektek szólnak alatta. Ez egy nagyon meta-bemutató. Sajnos a felvétel hangminősége elég rossz, úgyhogy néha csak foszlányokat lehet érteni az egészből, de például Nini szövegéhez, ami egy diszkóban játszódik, ez elég jól passzol. Ha a szereplők sem hallják egymás szavait, akkor a közönséggel sem kell kivételezni. Illetve elhangzik a nap hátralévő részének kulcsmondata is Molnár T. Eszter novellájában: "Fejben twerkelek".
A Dénes József "Dönci" könyvéről szóló beszélgetés idején a Kastély Kávéház teraszán tartózkodom, odaérkezésem pillanatában Márió egy Ferenc József-maszkos hermafroditáról értekezik. Ez jó lesz, maradok. Mucha Attila egy kis hangfalról Beatricét bömböltet, hátunkat a falnak döntve bólogatunk és isszuk a sört, mint holmi nyolcvanas évekbeli huligánok, ennyiben mégiscsak rezonálva a kastélyban zajló beszélgetésre. Aztán a hangfallal együtt felvonulunk a hegyre, ahol már üzemel a büfé, de zene nincs, Attila hangfalát nagy éljenzés fogadja.
Nem túl nagy a parti. Két éve Mán-Várhegyi Réka már szentelt egy részt a titkos naplóból a Parti Nagy Lajos nevével kapcsolatos áthallásoknak ("Először a Parti Nagy, utána meg a party hard" - írta); azt ugyanakkor szeretném elmondani, hogy jó néhány évvel ezelőtt egy kollégiumi társaságban Lajosnak hívtuk az mp3-akkal teli külső winchestert, amit mindig vittünk magunkkal táborokba, mert ahol Lajos, ott a Parti Nagy. Attila hangfala az este Lajosa, sajnos a közösségi Youtube-dj-zés a 90-es évek lakossági popzenéje, aztán a kortárs mulatós felé kanyarodik. André Feri azt állítja, hogy egy napon született Kis Grófóval. Mindenki ül az asztalnál és ordít, ahogy Eszter írta: fejben twerkel. Elhangzik egy mondat, ami után érzem, hogy le kell feküdnöm aludni: "No roxa áj, Derrida a király".
Jó éjt.


Csütörtök, augusztus 25.
Fokozódik a helyzet. A prózaszeminárium kinövi a rendelkezésére álló délelőtti idősávot, ami nem is csoda, mert rengeteg fontos témát kell megszakértenünk Halász Rita és Gáspár-Singer Anna remek szövegei kapcsán. A teljesség igénye nélkül ezek: halál, mellméretek és melltartókosarak, szekták, kávéautomata-üzemeltetés, társkereső szájtok, milyen kastély van Maconkán, illetve egy csecsemő fotója, ami a falon lóg, és onnan az éppen fellációt végző szereplő szemébe néz. Nem érünk a napi penzum végére: ebéd után folytatjuk. Vagyis hát folytatják. A "délután" szó hallatán elálmosodom. Pedig istenbizony be akartam ülni, sőt, megnéztem volna a Móra kiadó munkatársainak a fiatalfelnőtt-irodalomról szóló workshopját is, de győz az alvás: felvonszolom magam a hegyre és kidőlök.
Ébredés után újra belenézek a régi naplókba. Hogyan kezelte a titkosnapló-íróra nehezedő fizikai és lelki nyomást tavalyelőtt Csutak Gabi? Bűntudata volt a kihagyott programok miatt, szemlátomást jóval nagyobb, mint nekem, idézek tőle: "Ilyenkor szoktam a másik naplóíróra gondolni. Remélem ő sokkal strapabíróbb, vagy legalábbis nem ugyanazokat az eseményeket hagyja ki." Én is csak remélni tudom, hogy ismeretlen társam becsülettel végigül minden programot, amit én átalszom. Megértően viszonyulok a saját korlátaimhoz, mint egy háromnegyed órás kávé- és cigiszünetekre eltűnő hivatali dolgozó. Hát csak nem akarhatja senki, hogy beleszakadjak a munkába, nem?
Jót tett az alvás, írok másfél oldalnyi naplószöveget, aztán vidáman visszaindulok a faluba. Jobbra a vár, balra a Badacsony, és valami oknál fogva a Champs-Élysées című francia gyerekdal jut eszembe, amit átpozícionálok a hely szellemének megfelelően. Ó, Sziglizsé! Ó, Sziglizsé! - dúdolom magamban.
A vacsoránál a szobatársam, Szarka Karcsi érdeklődik, hogy mivel töltöttem a délutánt. - Aludtam - hallgatom el az igazság felét. Egyelőre sikeresen őrzöm az inkognitómat Karcsi előtt, bár amikor rájövök, hogy a szobában, a komódon felejtettem a jegyzetfüzetem, összerezzenek, mint aki pornót, sőt valami igazán szégyenletes pornót hagyott nyitva a munkahelyi gépén ebédszünetben. Vajon mit mondana Karcsi, ha a noteszembe lapozva olyan mondatokat találna, amilyeneket ő szokott írni? A helyszíni tudósítások királyának aligha hazudhatnám azt, hogy azért van tele a táborban látottakkal-hallottakkal, mert helyszínit írok valahova. Szerencsére Karcsit mindez nem érdekli, inkább az estére koncentrál. Mi lesz este, hol lesz, lesz-e buli egyáltalán, találgatnak a vacsorázók. Karcsi, mint egy Menyhárt Jenőt parafrazeáló zen-buddhista bölcs, csak ennyit szól:
- Nekem minden egyformán buli.
És komótosan eszi tovább a krumplisalátát.
Kezdődik a tábor egyik legérdekesebb beszélgetése, a 200. JAK-füzetet, a Kemény István műveiről írt tanulmányokat összegyűjtő Turista és zarándokot mutatja be Balajthy Ágnes, Keresztesi József és Fekete Richárd. A hiánypótló kötet bemutatója attól lesz igazán izgalmas, hogy Kemény István végighallgatja mindezt a nézőtérről, aztán kiül a pódiumra a beszélgetést vezető Szegő János mellé. Irigylésre méltó a kortárs szerzőkkel foglalkozó irodalomtudósok helyzete, ha más szempontból nem is, annyiban mindenképp, hogy kutatásuk tárgya (vagy alanya?) elolvassa a munkájukat, és reflektál rá. Mit nem adna mondjuk egy olyan tudós, aki a Húsvét-szigeti kőszobrokat kutatja, ha egyszer előlépne a hallgatóságából egy hetedik századi rapanui kőfaragó! Bár persze frusztráló is lehet valahol, mert például Kemény nem emlékszik pontosan, hogy hány verse jelent meg a rendszerváltás előtt összesen, és lefogadnám, hogy a pódiumról a nézőtérre átülő kutatók annál egzaktabban tudják, és a kínok kínját élik meg, hogy nem kiabálhatják be a megoldást.
Utána négy fiatal költő - Bende Tamás, Hyross Ferenc, Mezei Gábor és Závada Péter beszélget Németh Zoltánnal. A felolvasós résznek kicsit olyan a hangulata, mint egy csoportos szóbeli vizsgának, a gondos moderátor ugyanis kiírta magának előre mind a négy kötetből, hogy melyik oldalakon található verseket szeretné felolvastatni a szerzőkkel. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Németh Zoltán azt mondja, hogy "huszonegy", és Hyross Feri már mondja is a versét, mint egy tételt. A költő urak jegybeírását nem várom meg, bizonyára mindenki ötöst kapott, a beszélgetés vége felé viszont úgy alakul, hogy a Mucha házaspár szobájában találom magam, ahol gyorsan bedöntünk pár házipáleszt. Az ágyon egy Hazai Attila-kötet hever, akárhol olvasok bele, szakadok a röhögéstől. Ilyet kell írni, bólogatunk nagy egyetértésben, sőt, Attila azt is kijelenti, hogy:
- Na, ő volt a Hazai Attila, én meg leszek a Külföldi Attila!
Leszédelgünk a szobából és Tóth Kinga performanszába csöppenünk. Kinga hang- és zajköltészete a házipálinkához társulva hipnotizál, a szemeimmel az előadás mögé fókuszálok pár fényévvel, valami távoli galaxisba. Utána még egy jó darabig senkinek nem jut eszébe felkapcsolni a villanyt a teraszon, koromsötétben beszélgetnek az árnyak. Átesem egy dimenziókapun, megint a Kastély Kávéház teraszán vagyok, Bach Máté mutogatja nekem a felolvasások képeit, egy másodperc bomlik szét hét fotóra, az elsőn Bende Tomi elkezd mosolyogni, a hetediken már a száját is kinyitja, közben öt kép az átmenetről. Nekem minden egyformán buli, a ma este akkor a szürrealitásé, gondolom, de még várat magára egy csavar. Egy óra körül DJ Czinki benyomja a zenét a kastély nagytermében, és a három nap alatt felgyűlt táncolhatnék mindenkit beránt a parkettre. Ez most nagyon jól esik, még a sörömet is hajlandó vagyok letenni egy időre, hogy mindkét kezemmel hadonászhassak. Fél négyre teljesen kimerülök, a táncolók is fogyatkoznak, Nagy Eszteranna még stabilan uralja a táncteret, de nekem már meg vannak számlálva a perceim, maximum fél óra múlva ki fogok dőlni, ebből huszonöt perc lesz a hegynek felfelé gyaloglás, az este utolsó tétje számomra az, hogy elérek-e a szobámig, mielőtt összecsuklanak a lábaim.
Elérek, eldőlök, függöny.

Péntek, augusztus 26.
Vége a cukiskodásnak. A prózaszemináriumon nyoma sincs már az óvatosságnak, a mai felolvasók - Somogyi Aranka, Bakos Gyöngyi és én - kapunk hideget-meleget. Arankát a saját, Testmértan című kötetével szembesítik, ami ott hever az asztalon, mint egy magasra tett léc (képzavar), ezt kellene megugornia az új szövegnek. Utána én jövök, az első novellámat alaposan megköpködik, de aztán szerencsére a másik kettőt, amit eredetileg fel sem akartam olvasni, megdicsérik a műhelytagok. Vettem az adást, megy a kukába az első. Azt már megtanultam, hogy amit egy JAK-tábori szemináriumon lerombolnak, azt nem feltétlenül kell újraépíteni - bizonyos esetekben a sóval való behintés az egyetlen megoldás. Ezért (is) jó dolog ide járni.
Apropó, szemináriumok. Ebéd közben előkerül a szavazóláda, lehet tippelni, hogy ki a titkosnapló-író. Kiss Noémi biztos benne, hogy Baróthy Zoli az, mert a műhely végén besomfordált hozzánk és leült hátulra, Noémi szerint pedig a naplóíró mindig be szokott menni a szemináriumokra hallgatózni. Faarccal bólogatok, és arra gondolok, hogy ha beülnék Szálinger Balázshoz, mindenki pontosan levágná, hogy mi van, hiszen tizenhat éves koromban írtam utoljára verseket, és akkor is maximum ötöt. De így, hogy a prózán ülök végig, aligha gyanakodik rám bárki is.
Aztán ahogy megyek kifelé az ebédlőből, Lesi Zoli egyszer csak rám néz, és közli:
- Te vagy a naplóíró!
Annyira meglepődöm, hogy csak egy végtelenül béna "dehogy én írom"-ra futja. Szorul a hurok! Zoli röhög, mint egy beavatott, szerintem mindjárt el is megy a szavazóládához, én meg holnap estig kerülni fogom vele a szemkontaktust. Bár persze az is gyanús lesz. Hirtelen egy rendkívül gyanús alaknak érzem magam. Most mit csináljak? Az a gyanús, ami nem gyanús. Érti már, Pelikán elvtárs?
Csutak Gabi azt írta a két évvel ezelőtti naplójában, hogy amikor Márton László volt a naplóíró, azzal bukott le, hogy elment megnézni egy meccset, pedig mindenki tudta, hogy utálja a focit. Mivel én is így vagyok ezzel, felmentve érzem magam a meccs alól, amit - ebéd után, tűző napon - Esterházy Péter emlékére rendeznek. Én inkább lent, a platánnál emlékezem rá, az arborétum kis tavának szigetén álló óriási fánál.
Nem tudom megírni a szemináriumi feladatot, képtelen vagyok egy oldalt írni erről a platánról. Aztán valami mégis csak eszembe jut. Mechiat Zinával szemléljük a platánt, méregetjük az óriási törzsét. 
- Hány éves lehet ez a fa? - kérdezem. 
- Nem tudom, de ha kivágnánk, megtudnánk az évgyűrűkből - válaszol Zina. 
- De akkor már mindegy is lenne, hogy hány éves, mert nem lenne többé fa.
- Ez jó szöveg.
- Kéred?
- Nem, írd csak bele nyugodtan a tiédbe. Én majd kitalálok valami mást.
Végül nem írom bele, de szerencsére a titkos napló megőrzi az utókornak ezt a coelhói szépségű gondolatot. Írom a naplót, írom a platános szöveget, lekésem a vacsorát, aztán Nagy Kata és Horváth Benji kötetbemutatóját is. Lassan olyan lesz ez a napló, mint egy hiánylista: mindenhol húzások, mintha saját magam koncepciótlan szerkesztője lennék. Németh Gáborral beszélget az Egy mormota nyaráról Czinki Feri, mire végre visszakeveredek a kastélyba. A regény címéül választott Byron-idézet szíven talál: „Ha az ember levonja az életből a gyerekkort (ami vegetáció) – az alvást, evést, mosakodást, ki- és begombolkozást –, mi marad a tulajdonképpeni létezésre?" Egy mormota nyári tábora.
Nem iszom sokat, ez egy péntek light, mégsem tudom másnap értelmezni a jegyzeteimet, mert túlságosan kapkodva pötyögöm be a telefonomba a Kastély Kávézó vécéjében, és az ajtón már dörömbölnek a helyi erők. Hogy ne legyen hiába a kínos pillanat, most beírom ide szó szerint a jegyzeteim tartalmát:
Gaborjak Adam ez a kocsma nem zar mar be ilyenkor?
Nemeth Balint csak az egbolt zar
Andre F megittam egy hegelmeistert
Mucha schumacher?
Andre az
Persze lehet, hogy ennek már akkor sem volt sokkal több értelme. Bemegyek a kastély teraszára, és egy fiú, akit nem ismerek, azt mondja:
- Jelenlegi állapotomban nem szeretnék szembesülni semmiféle kultúrával.
Nekem is jobban esik a zene, mint a beszéd. A tánctéren csak lézengenek, az előző napi katartikus táncot nem lehet megismételni. Megint kimegyek a teraszra. Győrfi Kata és Nagy Márti az Ederlezit énekli, először magyarul, aztán cigányul. - Lehet számot kérni a Feritől? Akkor kérjük ezt! - Berohannak. Elindulok kifelé. Ahogy felérek a lépcső tetejére, megszólal a hangfalakból az Ederlezi. Átvették az irányítást a csajok. Mosolygok és becsukom magam után a kastély ajtaját.

Szombat, augusztus 27.
Elmarad a próza-líra összecsapás. A feszültség már napok óta fokozódott, André Feri még azt is találta mondani, hogy a próza azoknak való, akik lusták entert nyomni. Szálinger Balázs kihívta a prózás csoportot számháborúra, de ezt Kiss Noémi elutasította, mert még nagyon sok az átbeszélni való szöveg. Emiatt a lírikusok kiplakátolták az ajtóra, hogy: "Kihívtuk a prózaírókat számháborúra, de ők alkotnak, ezért helyettük kihívjuk A VILÁGOT!" A megbeszélt időpontban viszont csak a líracsoport van ott a teraszon, ezért kénytelenek a világ helyett egymás ellen háborúzni.
Eközben mi folytatjuk a harcot a szövegekkel, az utolsó napi felolvasók - Harag Anita, Uhrin Csaba, Mechiat Zina és Szádovszky András - a világ kellemetlenebb oldalán vívják a csatát. Szó esik szőrös női lábakról, bevarrt szájról, kivágott nyelvről, halott anyáról, terhes férfiről, apokaliptikus roncstelepről, kivégzőosztagról, valamint a saját lelkét felmetsző apácáról. - Van ez a srác, aki egy rothadó faluban él és egy ilyen kis gyökér - jellemzi a főhősét Zina. - Utaztam térben, szorongásban és időben - reagál András szövegére Kolbenheyer Erik. Aztán végére érünk a hozott szövegeknek és felolvassuk a házi feladatot: fejenként egy oldal a platánfáról. Annyira jól esik emberek után fákról beszélgetni. Közben visszatérnek az arborétumból az egymással számháborúzó lírások. Remélem, győztek.
Vendel bácsi fáradhatatlanul ír a teraszon, megígéri, hogy este megmutatja a versét, ha elkészül. Visszavonulok egy utolsó rohamra a naplóval. Mire végzek, már délután öt óra van, le kell adnom, így értelemszerűen nem tudom megírni a tábor fináléját. Ha ez egy szépirodalmi szöveg lenne, akkor szabadon ugrálhatnék ide-oda az időben, ledobva a linearitás béklyóit. De a napló műfajának, és úgy általában a valóságnak megvan az a zavaró és aberrált tulajdonsága, hogy ahhoz, hogy megírhassak valamit, először ki kell várnom, hogy megtörténjen.

forrás: litera.hu