Kedd Délelőtt Velencén pakolok. Tomi, a kisfiam búskomor. Nem futhat, nem ugrálhat, mert biciklivel nagyot esett, a fejét is megütötte. Kórházban volt, megfigyelték két napig, aztán hazajöhettünk, de kímélő életmódra kötelezték. Mesefilmeket néz a laptopon. Javaslom, menjen ki a levegőre. Nem gubbaszthatok bent? Ezt kérdezi. De, gubbaszthatsz. Szerencsére meglátom az utcán az egyik barátját, és behívom. Ő is sérült, beletérdelt egy törött üvegbe a tóban, összevarrták a lábát. Ő is búskomor, szótlanul, öregesen legóznak a szőnyegen. Tomiból indulás előtt tör ki a sírás, ami jó, végre kijön belőle, csak miért pont most. A kórházban nagy hős volt, nem sírt, de most kipukkadt valami formázós játék, amiből mindenhová tapadós fehér por száll, beleértve a gyerek sebeit is. Bőg, zokog, miért történnek ilyen dolgok, ez ne pukkadjon ki. Neki ez kell, pont ez. Lemosnám a lábát, de nem engedi. Kérem, majd később sírjon, most induljunk, 7-től szerepelek, hadd mossam le azt a ragacsos port. Megengedi. Aztán folytatja a sírást. Porszívózom a port, Levente kihordja a csomagokat. Tominak magyarázok, ha valakivel valami nagy rossz történik, utána a kicsiket is nagyobbnak látja, ezért sír most ennyire a játék miatt. De csak sírjon, az jó ilyenkor. Nem, ő nem is azért, tiltakozik, de látom, hogy átgondolja, és szépen meg is nyugszik. Komppal jövünk, s ott már vidámak is vagyunk, megyünk Szigligetre. Szigligeten jó. Éveken át vágytam arra, hogy titkos napló-író lehessek. De a JAK elnöke voltam, nem lehetett. Felkértem a naplóírókat és irigykedtem. Aztán kárörvendően figyeltem, hogy küszködnek, bujkálnak, fontoskodó arcot vágnak, próbálnak feltűnés nélkül figyelni, észrevétlenül jegyzetelni az addigra szépen elhasznált agyukba, ha már papírra nem lehet. Most meg, amikor Balogh Endre felhívott, megrémültem. Jaj, nem. Aztán igen. Jó. Megérkezünk, Patak utca. Vacsorára érünk az Alkotóházba, Tomi kérdezi, ki kicsoda, és látom, hogy alig ismerek valakit. Ez nem lesz jó, hogy írok meg vicces beszélgetéseket így? Vannak szigligeti napló-toposzok. Arra az esetre, ha új dolog nem jutna a naplóíró eszébe. Az egyik a „ki lehet a másik?” ügy. Az Orsi az. A Karafiáth. És én már az első itt töltött órában kitaláltam! Túl egyszerűen van öltözve. Nincs rajta paróka. És figyel is. Mármint másokra. A tanításról szóló beszélgetésen – de ez igazán már csak a bizonyításhoz kellett, enélkül is tudtam – azt mondta, amikor Kukorelly úgy vélte, ő valójában ugyanazt mondta, amit Orsi, noha éppenséggel pont az ellenkezőjét mondta – szóval az Orsi azt mondta, van benne egy beépített diktafon és azt ő majd visszajátssza otthon. És ha igazi diktafonja is van? Nekem nincsen! Nyugi, a naplóíró nem stréber, hanem show-woman és magánszem, private eye, titkos identitás. Ha mindenütt ott vagyok, gyanús leszek. Orsi azt kérdezte a kisfiamtól, hogy szereti-e az írókat. Igen. Legalábbis bejön velük enni az alkotóházba. Az apja nem. A vendéglőbe jár. Kukorelly Endre azt mondja, legyen mindenki író. Mindenki, vagyis mindenki. Nekem nincsen igazam, közli, mert nem kell megmondani a tanítványainknak, ha nem biztos, hogy író lesz belőlük. Csak írjanak. Mindeki írjon. És az írók menjenek el az iskolákba és tanítsanak. Nem kell ahhoz tanárnak lenni. Nem, nem értek ezzel egyet. A tanítás felelősséggel jár. Figyelni kell a diákra, felmérni, mennyit tud, egy kicsit mindig továbbhúzni, elvárni, hogy tovább is lépjen. Meg a lelki dinamika. Ne öntse rám a diák az egész lelkét, mert azzal nem tudok mit kezdeni, és félremegy az egész. A beszélgetés után többen megdicsértek, milyen jól megmondtam neki, és főleg, milyen jól kikapdostam a kezéből a mikrofont. Tamás Zsuzsa a végén elmeséli, hogyan szerettette meg az olvasást egy elit gimnázium hetedik osztályában a gyerekekkel: egy évig csak szórakoztató könyveket olvastak. Még a szülők is belelkesedtek. Aztán Zsuzsának és hasonlóan formabontó kollégáinak távozniuk kellett. Nemcsak arról van szó tehát, amit Porogi András és Csobánka Zsuzsa mond, hogy milyen többszörös kontraszelekció után lesz tanár a tanár (már eleve bénább egyetem a tanárképző meg a bölcsészkar, aztán a bénább bölcsész megy tanárnak), hanem arról is, hogy az imigyen kiválasztódott tanártársadalom nem engedheti meg magának, hogy megtűrje a formabontó szándékokat. Mert a többség nem tudna így tanítani, nem ezt tanulta. Olvassák csak a 12 évesek az Odüsszieát, hadd menjen el a kedvük az olvasástól egy életre. A Vörös Postakocsi. Nyíregyháza. Műhely, amit maguknak teremtettek. Ezt irigylem. Budapesten bonyolultabb műhelyeket létrehozni. Túl nagy a szóródás. Elalvás előtt egy régebbi lapszámban Bódi Katalin interjúját olvasom egy klinikai szakpszichológussal, aki a nyíregyházi kórház szülészetén dolgozik, meg két szüléstörténetet. Vészhelyzetek, császármetszés, újraélesztés, vér. Nem új ez, már nem is sokkol, sajnos vagy szerencsére, már ismerem, de azért visszahozza a saját élményeimet. S az is mélyen igaz, hogy ezeknek a helyzeteknek a valódi szomorúsága csak lassan ér el az emberhez, nem rögtön üt, csak később szivárog be mélyre. Szerda Azt álmodtam, hogy nem is vagyok naplóíró. Mióta itt vagyunk, Endre még csak nem is utalt arra, hogy én lennék a naplóíró. Nem is tudom, honnan veszem az egészet. Odavonulok ünneplőben szombat este felolvasni, amit egész héten bütyköltem. A naplóírók már bent ülnek, na meg a közönség is szépen. Itt ébredek. Eltelik néhány perc, mire tisztázom magamban, hogy én vagyok a naplóíró. Akkor pedig azonnal kétségbeesek, mert esélyem sincs arra, hogy ma délelőtt és kora délután bemenjek a programokra. Meg kell csinálnom a kurzusleírást az ELTÉre. Úgy, hogy semmilyen anyagom nincs itt, mindent a netről kell kinézni. Felhívom a pályázati referenst az ELTÉn, hogy küldje vissza a pályázati anyagomat, mert nincs nálam. És mindezt azért, mert az illető, akivel egyeztetnem kellett volna, idézem, nem szereti a mobiltelefonját. Ezért a facebookon egyeztettünk. Napi 1 üzenetváltással, mert csak éjjel felel, 5 napba telt, amit 5 perc alatt elmondhatott volna telefonon. Aztán kedden, épp indulás előtt a titkárságon megtudtam, amit már amúgy is sejtettem, hogy ezt már le kellett volna adni. Dühös vagyok. Magamra. Nyuszi voltam, és én iszom meg a levét. Tetejében amikor reggel 8-kor kimegyek, a férjem már javában dolgozik a laptopon, nem férek oda. Aztán a családom elvonul minigolfozni Badacsonyba, az sérülteknek való ugrálásmentes szórakozás. Szilasira azért odajutok, majdnem az elejére. Azt mondja, undorító módon magáról fog beszélni. Arról, hogy milyen könyveket szeretne olvasni. És miért lenne ez undorító? Az irodalomtörténész ne tolakodjon, szerényen maradjon a háttérben? Szilasi kis okos, éles, büdös könyveket szeretne olvasni. Legalábbis a 2b személyisége, amely szigorúan civil. A magyar író ellenben nagy művet vágyik írni, amit a nemzet asztalára rá vagy letehet, hogy az aztán be is szakadjon, nemkülönben az olvasó koponyájának teteje. A nagy mű 5 ismérve: regény, hosszú, komoly – vagyis általános érvénnyel és kimerítően tárgyal létkérdéseket –, hibátlan és eredeti. Mindezt a telefonomba jegyzetelem, úgy teszek, mintha sms-t írnék. Az a piszok Szegő János bezzeg szépen jegyzetelhet a papírjára, látom a műfordítók beszélgetésén. A műfordítók nyugodt, békés emberek, akik a részleteket szeretik. Az újságíróknál már indulatokat is érzékelni lehet, de sajnos én csak kívülről, a teraszról tehetem, füllel, amíg a szemem Tomin és Varga Lili Sárán, a korlátmászó bajnokokon, nem mondom, hogy pihen. Később a WCben, a szép világos, utcára nézőben előveszem a táskámba e célból bekészített sárga post it céduláimat, és leírok még néhány fontos emlékeztetőt. Például hogy Kéri Piroska, Sarankó Márti és Bárdos Deák Ági a strandon felfedezte a gépi jósdát. Bedugod a tenyeredet, és íme, megmondja neked az igazság hangja, amit tudni érdemes. Piroska kettőt is csinált, bal kéz, jobb kéz. A bal a régmúlt, mert ott az egekben van a szex, ezt mondja boldogan. A gép ugyanis pontoz is. Czapáry Veronika elköltözik, egy olyan helyre, ahol fával kell fűteni. Ma sikerült kipróbálnia, hogy milyen láncfűrésszel fát vágni. Jól ment neki. Bele tud vágni a költözésbe. A kisfiam tátott szájjal nézi ezt a beszélgetést, aztán egy ponton befogja a fülét. Lóránd Zsófival női önvédelmi csoportot tervezünk. Hogy egy-egy szituációban ott és akkor felismerjük azokat az inzultusokat, amelyek tipikusak, sémák alapján működnek, és amelyek hátrányos helyzetbe hozzák a nőket. P. Horváth Tamással megállapítjuk, hogy alig ismerünk valakit. Ruschy és Keresztesi Jóska is így érzi. Nem jönnek már a régiek, csak néhány őskövület, mint mi is. A gyereknevelés problémáit is kitárgyaljuk, majd Czapáry Veronika is csatlakozik hozzánk, mondván, macskát nevelni ugyanolyan, mint gyereket. Aztán bekéredzkedek a másnapi drámaíró szemináriumra. A debreceni Szkholion, szkoli. Nem annyira műhely, hanem menetrend – akire ott felfigyelnek, mehet a Disputába, aki ott is ügyes, leközli az Alföld is. Szép és megnyugtató, amikor valaminek ilyen egyértelmű a menete. A gyermekkort idézi, van hová továbblépni, érdemes tehát tanulni és igyekezni, mert van, aki aztán megdicsér és megjutalmaz. Jó ideje azt gondolom, hogy Budapesten felnőttként nem könnyű élni, és ez is megerősít ebben. Csütörtök Tegnap kételkedve aludtam el. Mégse én vagyok a naplóíró? Amikor Endrének megjegyeztem, hogy még sose mentem be ennyi programra egy JAKtáborban sem, azt felelte, hogy menjek el nyugodtan, pecázzak a családommal. Hát mi ez? Hogy mehetne el a naplóíró? Reggel konfliktus: írom a naplómat, kimegyek a teámért, kisfiam kikapcsolja a laptopot. Be akarta kapcsolni. Jó csomó elvész a szövegből. Újra kell írnom az utolsó oldalt, amíg még friss a fejemben. Gyerekkel kiabálok, hogy miért nem kérdez, mindent tudni vél, csak megy, csinálja, aztán hol fejre esik, hol elveszti a munkámat az éterben. Sír, elbújik. Családi béke versus titkos napló. Megyek utána, vigasztalni akarom, de már nem kell, éppen egy óriási biztosítótűt fedez fel, amely egy fotel hátulján rögzíti a huzatot. Kiveszem a kezéből, és sóhajtva jelzem neki, hogy végeztem a laptopon, mehet DVDt nézni. A szemináriumon Barátok közt storyline összerakása zajlik, a hangulat laza, és az egész kifejezetten tanulságos. Megismerkedem néhány emberrel. Mohácsi Istvánnak is van biciklis sérülése. Közben több telefon az íróiskolával kapcsolatban. A hirdetés azzal a telefonszámmal jelent meg, aminek a telefonját a kisfiam időközben szétcincálta. A puk kódot kérte, azt nem találtuk, amúgy Levente kollegájának feltöltős régi sim kártyája. Azóta Tamás zenehallgatásra használja. Megnézem a Barátok közt-epizódot, közben telefonál a férjem, meghozta Tomit ebédelni. Várjon egy kicsit. Hallani a hangján, nem örül. Szaladok, eszünk Tomival, aztán megyünk utána a Patkóba. Mondom, mi van a telefonnal. Kitör a vihar. Ő adott nekem egy telefont, erre mi szétszedjük Tomival. Az íróiskola miért nem ad nekem telefont? Tomi pontosít, de apa, te vetted ki belőle a sim kártyát, hová tetted? Na, csak ez kellett, olaj a tűzre. Apa ideges, nem elég a sok író, én meg a titkos naplóm, most még ez a telefon is. Tomi ideges, azt kiabálja, mert persze, ő mindig mindent elront, ez is az ő hibája. Megnyugtatom anyaian, kötelességtudóan, majd felhívom a Telenort, mit lehet tenni. Ha van szerződésszámom – de nincs. Ha én vagyok a tulaj – de nem én vagyok. Nem tudom működésbe hozni a telefont. Ciki az íróiskolában, dühös a férjem, bűntudata van a gyereknek. Mit számít, hogy nekem a legkínosabb? Leviszem Tomit a strandra. Ez legalább jó, bár a sebei miatt nem fürödhet, de megkérdezem a homokfocizó gyerekeket, játszhat-e velük, és szívesen fogadják. 20 perc béke, fekszem a törülközőmön. A szerkesztők beszélgetése nagyon érdekes. A könyvpiac, a csökkenő példányszámok, és a lehetőség nélküliség. Mindenkit zavar, szerzőt, szerkesztőt kiadót, hogy nincs idő és pénz az elmélyült munkára, az emberi viszonyokra, az együttélésre. Tudott dolgok ezek, és sajnos most sem körvonalazódik semmilyen megoldás. Valahogy el kéne érni, hogy az emberek azt gondolják, sikkes dolog kortárs irodalmat olvasni. S nem lehetne ezt olyan egyszerűen, hogy a boltokban frekventált helyekre nem a különféle albumok, hanem ezek a könyvek kerülnek? Hogy nagy betűkkel fölé írják, kortárs irodalom, és akkor majd megveszik, mert az divatos dolog? A Marno-beszélgetés. Én nem értek semmit belőle. Értem a mondatokat, de nem értem, miről van szó. Mintha Harcos Bálint azt próbálná elmondani, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy Marno gondolja, de ezt Marno nem érzékeli. Márió pedig elemez. Köznapi dolgokból egyszer csak a filozófia magasröptű lufijában vagyunk, jó magasan, hogy ne érjem el, nehogy kipukkadjon. Az evés, a recepció, az összeesküvés. Az írás, amely megvéd az eltévedéstől. A jelenlét, a szubjektivitás. Értem, de mégse értem. Feladom, kimegyek. Többen hasonlóan cselekednek. Nem értik ők sem. Kínomban elmegyek egy ischlert venni a cukrászdába, P. Horváth Tamás résztvevően kérdi, mi az, szeretethiány? Aztán Balogh Endre, aki megint mezítláb van, elmagyarázza, a Marno-beszélgetés egy pszicho-etikai játék, mely egyesekre nagy hatást gyakorol, de másokra, akik inkább a logikát keresik, nem, mert nem hoz létre egységes felépítményt. Olyan, mint a Marno-költészet maga, mint ahogy Marno mindig is megnyilvánul. Ezt a sarokban beírom a telefonomba – mintha Endre jelentőségteljesen mondta volna. Mégis én vagyok a naplóíró? És ezt most írjam bele a naplóba? A Műhely csoport felolvasása. A Műhelyt Harangi Andrea tartja össze, és én ezt komolyan nagyra értékelem. És Nagy Ildikó Noémi szövege nagyon tetszik. Sokaknak, mert nagy tapsot kap. Telefonál a férjem, kimegyek, és kinnragadok. Unikomot iszom, Reményi Jóska fizeti. Az a metódus, hogy Bedecs és Szegő urak leintik a nőket, és Reményi fizet egy italt. Kiss Noémi azt mondja nekem, Anna, te úgy öltözöl, mint egy tinédzser. Amikor JAKelnök voltál, nem így öltözködtél. Nem tudok hirtelenjében felelni, s ezzel lehetőséget adok Bedecs Lacinak, hogy sajnálkozzon, milyen kár, hogy ez a fajta öltözködés itt nem tud feltűnő lenni. Majd a szokott szeretetteljes módján közli, milyen jól nézek ki, most, nyomja meg a szót, mert ugye volt idő, amikor az anyaság engem is lestrapált. Meg hogy az terjed rólam, nem vagyok eleget a gyerekemmel, bébiszitterekre bízom, azért tudok ennyi mindent csinálni. Hát köszi, de nem, az anyai identitásommal nincs problémám. Az est záró akkordjaként Kozák Tibor és kedves bécsi fordító barátja, Orbán István beszélgetését hallgatom. Tibor mesél, mesél, neveket sorol, nem is értem, fogalmam sincs, kikről van szó, de jó hallgatni, mert csak jó dolgokat említ. Minden jó, szép, jól sikerült, összejött, megoldódott, megszerették egymást, összeszoktak, elutaznak, félretettek. Ezzel az élménnyel indulok haza. Péntek Kezdem elérni a szokásos szigligeti állapotomat. Egyfolytában sietek, mintha lemaradnék valamiről. Pedig éjfélkor szépen bejövök, fél 2-ig írom a naplót. De nem írtam meg a házi feladatot a dráma szemináriumra, azt korán reggel akartam, ám a gyerek nem ébredt fel, így én is elaludtam. Rohanok, és zuhanyzás közben jut az eszembe, hogy a Krusovszky-Sopotnik könyvekről szóló beszélgetésről nem is írtam semmit. Hát az hogy lehet? Túl sok a program. Pedig szép rendes beszélgetés volt, szép, rendes, jó könyvekről, szép, rendes, számomra mostanában unalmassá válni kezdő szakmai-komoly hangon, lírai alany, elvont tárgyiasság és a társaik. A szemináriumon összerakjuk a Barátok közt epizód három történetszálát, aztán kis cédulákon elrendezzük, hogyan váltakozik egymással a három szál, melyik részt tesszük a reklám elé, melyiket a legvégére stb. Végül megnézzük az igazit. Egész sok mindent eltaláltunk. Ebéd után strand. A férjem kezdi nehezen viselni a helyzetet. Nem akar nekem asszisztálni egyfolytában. Hogy ő akkor rohangásszon le a strandra, amikor én véletlenül épp ráérek egy órára. Ők elvannak a gyerekkel, legalább ne szóljak bele. Igaza is van, de nem esik jól. Kovács Eszterék épp a vitánk közepébe cseppennek, kellemetlen. De Tomi végre fürödhet, jól le is áznak a sebei. A marketingbeszélgetés. Külön plakát hirdeti, most megtudom a titkot, megtudom, mitől leszek sikeres. Lehengerlőek a résztvevők, különösen Braun Róbert. Tudják a tutit. Én ezt szívesen elhiszem, teljes figyelmemmel hallgatom őket, de zavar, hogy hülyének néznek, hülye amatőrnek, aki maga tehet arról, hogy nem lehet jobban eladni a könyveit. Braun Róbert kioszt mindenkit, aki kérdést tesz fel neki, de valójában nem ad választ a kérdésekre. Az elméleti fejtegetései viszont nekem részben újak és érdekesek. Az, hogy Esterházy lemásolta az Iskola a határont kézzel, egy oldalra, voltaképpen egy marketing gesztus, ettől vált Esterházy márkanévvé. Ilyeneket csináljunk, tessék. Én nem vagyok marketingszakember. Ahhoz, mint megtudtuk, kell szegmentációs képesség, empátia, és a jövő elképzelésének készsége, valamint interdiszciplináris felkészültség, profizmus, fegyelem, irányított kreativitás, monotóniatűrés. De kétlem, hogy egy ilyen Ottlik-lemásolás ma akkora durranás lenne a sajtóban. És amikor 2000-ben először lettem JAKelnök, azt írtam a bemutatkozó szövegbe és a honlapra is, hogy a cél az, hogy a JAK márkanévvé váljon, amelynek a segítségével a fiatal írók ismertté válhatnak. De ez a márkanév csak az irodalmi életen belül működik, a nagyvilágba nem sikerül kilépni vele. Továbbá, mondja Braun Róbert, nem a könyv a termék. Hanem egyrészt az a személyiség, akit mögé lehet tenni, másrészt az a fogyasztói vágy, hogy ha ilyet veszek, akkor ilyen és ilyen leszek. Eszembe jut, ezért dolgoznak a szingliregények annyi ruhamárka-névvel. Az sikkes. Ma Magyarországon nem sikkes dolog kortárs irodalmat olvasni. Barta Bandika példája, hogy brit képzőművészek hogyan futottak be egy reklámügynökség segítségével, a képzőművészetre könnyebben lehet érvényes. Az viszont igaz, hogy nemcsak anyagi, hanem szemléleti kérdésekről is szó van itt: a könyvek kiadási költségvetésébe igenis be kellene tervezni a reklámköltségeket. Megkérdem utána Bandikát, mennyi lenne az. 20 millió. Miközben 250ezerből jön ki egy JAKfüzet. És kellene hozzá mindenféle celebesítő technika, Fókusz-interjú, Blikk-hírek. És akkor talán. Ha kell ilyen áron is. És egy-két felfutatott egyén után talán-talán érdekessé válhat az, ha valaki író. Hát ez lenne a megoldás? A celebesítő technikák átvitele az irodalomra is? De akinek sikerül, ahogy tegnap Reményi Jóska mondta, mint egy szupernova, ha kilövik, ránk többet nem néz le. Bár ott van a pozitív példa, amit Orcsik Roland említett tegnap, neves horvát írók összefogása, közös nagy PRakció a médiában. Megkérdezem a beszélgetőket, akkor ezt úgy értik-e, hogy megfelelő marketinggel minden könyvet el lehet adni. Igen, úgy értik. Jó, de ne felejtsük, az irodalomban vannak azért ízlések, trendek, épp akkorok. Miért pont akkor talál be a Twilight-saga, amikor? Aztán elhúz magával más vámpíros könyveket, olyat is, ami 15 évvel korábbi, akkor a kutyát se érdekelt, most meg filmsorozat készül belőle. Mert megszólít valamit a közös kulturális tudatban, valami olyanra felel, ami éppen akkor kérdés. Azt mondja Bandika, nem az a cél, hogy a könyvet elolvassák, hanem hogy megvegyék. Na ja. A Harry Pottert el is olvassák. Lábjegyzet a márkanevekhez: Kaptam egy doboz Raffaellót ajándékba. Tomi kibetűzte a feliratát, és azt kérdezte: de anya, a Raffaello az csoki? Nem egy festő ember? Kultúrgyerek. Na jó, most voltunk Urbinóban, Raffaello szülővárosában. Vacsora után hazanézek. Erősítem a családi békét. Viszek fasírtot. Elmosogatok. Riport az ATVn: a kétfarkú kutyapárt Erzsébetvárosi polgármester-jelöltjének kampánycéljai: sok pénzt akar, az anyukájának néhány gangos házat összenyitni, és bevezetni a jónőgátat, amely a kerületben benntartja a jó nőket. Levente lefekteti Tomit, én írom a naplót, az eső zuhog. Aztán visszanézek egy Unikumra meg a felolvasás végére. P. Horváth Tamás tavasszal kölcsönkap egy Mazda Cabriót, és ebben a nyitott tetejű sportautóban elviszi a feleségét Párizsba. Mert ezt már nem lehet bírni: a gyümölcsös joghurtra is rászokott. Az egyik gyerekének adott, lenyalta a kanalat, és: hm, ez finom. Hát ezért kell elutazniuk kettesben. A felolvasáson két extrém komoly fiatal költő és két csapongóbb kevésbé fiatal költő hallatja a hangját. Az új komolyság címkéje alatt fogják majdan az irodalomtörténetek emlegetni a két ifjút minden bizonnyal. Deák Boti verse viszont nagyon szép, és Benedek Anna azt kérdezi, hol jártál eddig, Boti? Mit csinálsz? Miért nem írsz? Boti elmondja, a nagypapája vett neki egy stoplis cipőt. A nagypapája volt a legjobb ember. Meghalt már. Saját szavaitól meghatódik és kimegy. Abszurd az egész és mégis működik, hajrá, Boti, éljenek az érzések. És Kabai Lóri szíve sem szőrös, csak a könyve borítója, a kisfiam riadtan méregette, amikor meglátta az asztalomon: ehhez hozzányúlhatok, anya? Lóri udvariasan szól, most távozzunk, ha nem bírjuk ki az 5 perces verset – de ki lehet bírni. Sőt. Szegő Jani amerikai stílusú szülinapja a pingpongteremben. Mivel tavaly is kapott valamit, már számít rá az idén is, de nagyon helyesen csinálja. Örül az ajándék dömpernek. Nézem a táncolókat. Bedecs Lacival beszélgetek, csak másnap derül ki, hogy emiatt lemaradt valamiről. De megtudom, hogy Pénzes Olivérnek még nincs meg a PhD-je, bár az abszolutóriuma már igen. Aztán hazamegyek. Szombat Azt álmodtam, hogy egy csúnya nagy ördög adott nekem egy mobiltelefont, hívjam, ha azt akarom, jöjjön és bántson. Én meg hívogatom. De apa és fia békés. A sportújság híreit tárgyalják, focicsapatok beosztása a Bajnokok Ligájában. Elindulok az utolsó naplóíró napomra. Este Tominak elmagyaráztam, mit is csinálok, eddig féltem, hátha elkotyogja ebédnél. Tetszik neki, és így könnyen elenged, csináljam csak, írjam, mi zajlik bent az Alkotóban. A szemináriumon Jóbarátokat nézünk, aztán hosszan beszélgetünk, sok szó esik az én forgatókönyv-tervemről is, hogyan is kéne kidolgozni azt, hogy a nézőnek egyértelmű legyen – nem a külsőségek, hanem a lelki folyamatok terén – hogy mi miért történik a hősökkel. Ez a legnehezebb. Haladok a folyosón Tomival az ebédlő felé. Keresztezem Karafiáth Orsi útját. Megszólítom. Milyen jó a mai hajad. Mire ő: Anna, rájöttem, hogy te írod a naplót, és el is terjesztettem. Mindenki rád szavaz. Már le is adták a szavazatokat. Rámjön a frász. Rémes naplóíró vagyok, ha egyáltalán tényleg én vagyok a naplóíró. Mindenki kitalálta. Összekeverem, melyik pohárba öntöttem Tominak vizet. A front miatt van, mondom Bedecs Lacinak, nem tudok koncentrálni. Laci Tomit vizsgáztatja, mennyi 7-ből 2? Kiderül, Tomi az 1000-ből 999-et is tudja, sőt, a 10-ből 20-at is. A mínusz számok harmadikos anyag, mondja Laci, mit fogsz az iskolában tanulni? Az anyai büszkeségtől megnyugszom. De hív Endre. Panaszosan, megerősítésre vágyva szólok bele, Bedecs Lacira fittyet hányok, hát maximum meghallja, és rám szavaz. Endre, nyafogom, az Orsi elterjesztette, hogy én vagyok a naplóíró. Hülyeségekkel nem érek rá foglalkozni. Ezt feleli. Meg hogy leszek-e még felügyelő bizottsági tag. Tehát ez akkor egy hülyeség. Mégse én vagyok a naplóíró. De legalább Orsinak nem lesz igaza. Tomiba tömök még egy kis csirkét, anyai ténykedéssel palástolva bensőm remegését. Ebéd után közgyűlés. Endre inget vett föl és cipőt. Szépen, gyorsan lepörögnek az ügyek, gazdagodtunk sok új taggal, köztük egy 17 éves Jakocskával is. Hát ennyi volt. Hazamegyek a Patak utcába befejezni a naplót. Tegnap Lénárd Anna kifejtette, ő képzőművészek között mozog, s ahhoz a világhoz képest mennyire jobb nálunk. Kedvesek az emberek, nyitottak, kommunikatívak, és nem versengenek egymással. Aztán gyorsan demonstrálja a különbséget, két mérgezett nyíllövést ad le az érkező Peer Krisztiánra. És folytatja nálam, talán azért lehet ez, mert az irodalomban nincs pénz, nincs mit irigyelni egymástól. Elmagyarázom neki, hogy ez Szigliget. Ez az öt nap. Szabadság, béke, nyugalom. Félre lehet tenni a konfliktusokat. Létezik ilyen?, kérdezi. Létezik. Sok fura és még furább ember, a JAK táborában, az idén 11. éve Szigligeten. forrás: prae.hu
0 Comments
Leave a Reply. |